Manapság, amikor a szülő-gyerek kapcsolat meghatározó szerepét hangsúlyozzák a pszichológusok, az életünk összes kudarcáért könnyen okolhatjuk a szüleinket. Gondolhatjuk, hogy nem szerettek minket eléggé, túl szigorúak voltak, vagy épp nem voltak azok. Lehetünk sértettek, haragosak, érezhetjük, hogy miattuk nem sikerült azzá válnunk, akivé egyébként válhattunk volna. De meddig adhat felmentést a kudarcainkért, hogy nem volt tökéletes gyerekkorunk?
– Apám elhagyott hatéves koromban, soha többé nem láttam, anyám meg állandóan dolgozott, alig volt ideje ránk – meséli a negyvenes Péter, akinek elég nehéz gyerekkora volt. – Ha nevelni akart, rögtön előkerült a fakanál, nyaralni nem jártunk, és közös programokra sem emlékszem. Ha ruhát akartunk, arra vagy előteremtettük a pénzt valahonnan, vagy nem volt. Elherdálta a nagymamai örökségünket is. Már régen felnőttünk az öcsémmel, de én ma is csak akkor látogatom meg, ha muszáj. Hogy haragszom-e rá? Egyértelműen, és talán soha nem is fogok neki megbocsátani.
