Olyan szívpezsdítő, mosolyra húzó, könnyet pergető könyvem egy sem volt gyerekkoromban, mint a Dióbél királyfi. S ha most öreg fejjel előveszem – nem sokat kell keresnem, itt van az ágyam mellett –, most is így tesz velem, megnevettet, megríkat, de úgy, hogy ha becsukom egy-egy fejezetnél, szeretném a szívemre ölelni.

Ez Móra Ferenc varázslata. Hogy nincs tegnap és ma, holnap és tegnapelőtt – hősei úgy jönnek-mennek, mint mai napig személyes ismerőseim, vagy akár kortársaim. S amit tesznek, mindenkoron érvényes.
Azt hinnénk, mesél Móra. A Dióbél királyfi cím is erre utal. Mesél hát, ahogy minden nagy író mesél. S erre legyintenek, mesél, akkor: gyerekkönyv! Jó esetben ifjúsági irodalom. Igen? Jó, az is, persze. A legnemesebb. De attól még nincs eltiltva tőle a felnőtt olvasó! Hiába van az én könyvembe beleírva, hogy „negyedikes jeles bizonyítványáért…”, azért én ma is olvasom. Tessenek kipróbálni! Nem szégyen az, bibas! – mondaná az öreg Tilinkó, egyik legkedvesebb hősöm a könyvből. S ezt mondta a minap a barátnőm: ha ma az emberek Mórát meg Fekete István olvasnának, nem ilyen lenne az ország.
Hát tessék, ajánlom szívesen Dióbél királyfi történeteit – próbálok kedvet csinálni hozzá.