Tegnap Zséda azt írta nekem sms-ben, hogy egyetlen újságírót sem fogadott még a lakásán. Vajon most miért teszi? Sok kérdés motoszkál bennem, ahogy sétálok az őszben a magadott cím felé. Például az: ki fog ajtót nyitni? Vajon a Fekete rúzs femme fatale-jával, a Motel című dal titkos szeretőjével vagy az Életben maradni diszkótáncosával találom szembe magam? Végül valaki egészen más dugja ki a fejét…
– Szervusz, cica!
– Miaú! – feleli a gyönyörű, szürke perzsamacska, és körözni kezd a lábam körül.
– Iszkiri! – dugja ki a fejét az ajtón Zséda, mire a macska befut a lakásba, ő pedig elneveti magát. – Ez a neve. Nem régóta lakik nálunk. Én eredetileg kutyás vagyok, apukám nagy vadász, mindig vizslánk volt, de tavaly valaki megkért, hogy amíg kórházban lesz, nem vigyáznék-e a cicájára. Úgy csempésztem be a lakásba Iszkirit, mert előtte nem igazán járt még állat az otthonunkban, pláne nem macska, de másnapra az egész család beleszeretett. Az lett a vége, hogy örökbe fogadtuk.
– Biztos nagyon hálás érte. Ahogy én is, amiért meghívtál a lakásodba. Sokkal hangulatosabb, mint ha Skype-on beszélgetnénk.
– Az számomra is túl személytelen megoldás, meg aztán én egy nyugodt beszélgetésre készültem. A Nők Lapja újságíróival mindig mély, őszinte beszélgetésekre kerül sor, valahogy megérzik, ha fontos időszakom van, amikor érdemes elmondanom, mi történik velem.
– Ezért írtad, hogy időt kérsz, hogy felkészülhess az interjúra? Az újságíró szokott felkészülni…
– Nagyon érzékeny élethelyzetben vagyok, sok minden van változóban bennem, körülöttem, össze kellett szednem a gondolataimat. Nekem nagyon fontos, hogyan mondom el a történetemet. Leginkább dalban szeretem… De ez az év nyilván nemcsak az én életemben hozott nagy változásokat, hanem mindannyiunkéban. Az emberek szeretnek elmenekülni a problémák elől. Beülnek az autóba, felülnek egy repülőre, de ezt most nem lehetett. Kénytelenek voltunk szembesülni…
– A válásodra gondolsz?
– Arra is… Igen, arra. Annyira elevenembe vág, mint még soha semmi. Egyszerűen nem tudok beszélni róla. Nem azért, mert nem vagyok elég erős hozzá, hanem mert mi, közszereplők bármit mondunk, az valahogy kimerevedik az időben. Márpedig elég egy mondatot kiemelni a nyilatkozatból, és azonnal más megvilágításba kerül a történet. Rólunk is annyi minden meg jelent az újságokban, csupa kattintásvadász cím, innen-onnan összeollózott szövegek. Mire megélnéd magadban a saját történetedet, már ott látod más olvasatában a címlapokon. Szörnyű volt szembesülni vele, ma is összeugrik tőle a gyomrom. Pedig én egy szót sem mondtam a sajtónak. (Érzem, ahogy kínlódva keresi a szavakat.) Ez egy folyamat, és annyira legbelül zajlik, hogy magamnak is nehéz megfogalmaznom…
