Vágyott rá, hogy elmondja, hogy elénekelje… tizenéves korában elkezdte, és az elmúlt nagyjából ötven évben nem nyúlt mellé. Nem írt le egyetlen sort, hangjegyet sem, amely ne ugyanabból a művészi matériából készült volna. Omega, LGT, Képzelt riport, A próba, A padlás… kegyetlenül sokat dolgozott, és, ismétlem, soha nem nyúlt mellé. Erre a valószerűtlenül merész megállapításra jutottam, miközben a memoárját olvastam.
Presser könyve a legjobbkor érkezett hozzám a home office idején. A szanatóriumszerű szobaéletben hirtelen a következő tárgyakat észlelem: kertésznadrág, kis kerek szemüveg, Aeroflot-jegy, ötven Trapper farmer, a Sanzonbizottság engedélyező pecsétje, egy Omega-klub-tagsági (kis vörös csillaggal), egy Hammond orgona, diákjegy A padlás című előadásra a Vígszínházba, csipsz, Negro, ORWO filmtekercs, négy adag zónapörkölt túrós csuszával, Báj, báj, Loksi plakát, egy Sziget-jegy, egy kottaíró tustoll (Mont Blanc heggyel).
Mindez összetalálkozik itt a szobámban valamilyen felfoghatatlan összefüggéssel, összehajigálva, mégis minden a helyén, érthetetlenül és logikusan.
A mítosz felszáll, mint a köd odakint. Megjelenik helyette az ember. (Ahogyan mostanában szokott, monitoron, hunyorogva, billentyűket nyomogatva: Kezdhetjük? Nálad van kép? Mert én nem látok semmit…)
– Gondoltam, megpróbálom elmondani az életemből, ami érdekes, számomra tanulságos, netán szórakoztató. A szórakoztató jelzőtől nem félek.
– A szerző a kötet elején ígéretet tesz, hogy „megmutatja az IDŐ nála lévő darabkáit, amiket majd úgyis vissza kell adni”.
– Próbáltam a környezetet, a körülményeket átélhetővé tenni. Nemcsak azért, mert a fiatalabbak nem sokat tudnak arról az egyébként meglehetősen izgalmas korról, hanem azért, mert az én generációm is sokat felejtett. Úgy éltem végig az ifjúkoromat, hogy rengeteg fontos részletet nem vettem észre, nem értettem meg, sok-sok minden el volt titkolva nemcsak előlem, mindenki elől. Sohasem tudhattuk, hogy azok, akik eldöntik a sorsunkat, pontosan kicsodák. Azon a középszinten, ahol még velünk szóba álltak, a minket felügyelők életét ugyanúgy dróton rángatták, mint a miénket, csak hát ők gyakorolhattak valamennyi hatalmat – felettünk. Azt meg jól kiélték. Sejtéseink, megérzéseink persze voltak, többnyire ránézésre, „szagra” meg lehetett mondani, ki hova tartozik. Próbáltam elmesélni nemcsak azt, ami velem történt, hanem azt is, akkor hogy nézett ki körülöttünk a színház, az ország, a zenei élet, a filmezés. S a külföld! Hogy milyen is volt egyáltalán eljutni külföldre…