Tolom a fűnyírót, a férjemre gondolok. Arra, hogy még mindig itt van, csak azért is itt van velem a kertben, szétszórva a fűszálak gyökereiben, a hangyabolyok járataiban, a tűk szőnyegében a nagy fenyőfa alatt. 
Mióta Zoltán elment, nincs, aki a füvet lenyírja, nekem kell ezt is, mostanáig halogattam, ki se jöttem a kertbe. A fűnyíró akadozik, a fű túl hosszúra nőtt a nyáron, a fűnyíró is túl rövidre van állítva, tönkre fog így menni a fű, nem tudom, hogy lehetne hosszabbra változtatni a vágásfokozatot.
A fűnyíróhoz eddig sose nyúlhattam, Zoltán nem hagyta, nem mintha nagyon akartam volna, legalább volt valami olyan házimunka, amihez mániákusan ragaszkodott, a fű olyan legyen, mint a golfpályán, mondta mindig, gyepnek hívta persze, az a szép zöld gyep, mondtam erre én, és röhögtük, golfpályán persze sose járt, vagyis ki tudja, lehet, hogy járt, csak nekem nem mondta el. Egyik születésnapjára kapott tőlem egy pár golfcipőt, a turkálóban találtam, nem is tudtam volna, mi az, ha egy unatkozó kisfiú nem mutatta volna az anyjának, hogy nézd mama, golfcipő, az anyját persze nem érdekelte, mert pont bálabontás utáni nap volt, én odaguggoltam hozzá, és rákérdeztem, megmutatta a talpán a tüskéket, elmagyarázta, pont a Zoltán mérete volt, örült is neki, egy ideig mindig abban nyírta a füvet.