Járvány van, nem fogunk kezet dr. Almási Kittivel, ez lassan már eszünkbe sem jut, de közben forró teával kínál, ami jólesik az év végi szürkeségben. Az új könyvéről beszélgetünk, az előadásairól, a koronavírusról, aztán mélyül a téma, és egyre több kiderül róla magáról. Például, hogy ma már sokkal fontosabbnak tartja az oldottságot a tökéletességnél.

– Most megjelent könyve, a Ki vagy te? önismereti kérdéseket boncolgat. Miért gondolta, hogy érdemes ezzel a témával foglalkozni?
– A Nyitott Akadémia előadójaként évente húsz-harminc előadást tartok, nem járványos időkben persze, és ezeknek mindig az a fő témájuk, ami leginkább foglalkoztat, ami valamiért hangsúlyossá válik a terápiás munkámban. Az utóbbi időkben legfőképpen azt értettem meg, milyen sokan élnek az elvárások nyomása alatt. Mennyien játszanak szerepet. Sokakkal eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy akkor kik is ők valójában, és nem tudnak erre válaszolni, mert csak azt tudják, mások mit várnak el tőlük.

– Pedig elvileg individualista társadalomban élünk, ahol minden az egyénért van. Mégsem jutunk el valóban önmagunkhoz?
– Nem, mert az, hogy mit akarunk, gyakran kívülről ránk erőltetett elvárás. Nehéz szétszálazni, miért is vágunk bele valamibe, mostanában például nagyon sokan szeretnek vitorlázni, vagy indulnak el futni. De vajon azért teszik ezt, mert akkor érzik magukat trendinek, ha futni járnak a Margitszigetre, vagy azért, mert tényleg szeretnek futni?

– Vagyis ez egy álindividualista társadalom?
– Gyakori, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Túl sok igent mondunk, mert nagyon erős bennünk a megfeleléskényszer. Alig látunk ki a munkából, mégis szívességet teszünk a kollégáknak, és pluszfeladatokat vállalunk ahelyett, hogy nemet mondanánk. Félünk, ha így teszünk, nem tartanak minket szerethetőnek.

– Pszichológusként még inkább fontos az önismeret. Hogyan fejleszti ön az önismeretét? Felbukkan egyáltalán valami új ennyi év után is?
– Persze. Tudjuk, hogy az önismereti folyamat életfogytig tart, és minden egyes életszakasszal újra kell gondolni. Talán a két legerősebb változást számomra az anyaság és a munka hozta. Az anyaságban a különböző életszakaszok váltakozása izgalmas, már csak azért is, mert nagyon őszinte és egymásra figyelő kapcsolatban vagyunk a lányaimmal, akik most épp 14 és 16 évesek. Óriási élvezet hallgatni a meglátásaikat, a véleményüket, mert máshonnan érzékelik a világot. Rengeteget beszélgetünk, olvasmányokat ajánlhatok nekik, a nagyobbik ráadásul érdeklődik a pszichológia iránt. Most épp azt élem, hogy középkorú emberként, negyvenes nőként a nőiségem már kezd háttérbe szorulni. Ha két ilyen szép fiatal lánnyal belépek valahová, természetes módon ők kerülnek a figyelem középpontjába. Én örömmel és megnyugvással fogadom, hogy átadom a stafétabotot. Ezért is jó, ha valakinek azonos nemű gyermeke is van, mert szépen élheti meg, hogy egy új generáció lép előre.

– A járványhelyzetnek volt valami önismereti hozadéka?
– Az első időszakban, és most is rengeteg előadásom maradt el. Ezeket én mindig nagyon élveztem. A karantén idején azonban kiderült, hogy egyáltalán nem annyira fájóan hiányzik, pedig tényleg szeretek előadásokat tartani.

– Szóval mégsem annyira exhibicionista?
– Nem, pedig azt hittem. Ez is egy önismereti tanulság. Mert most derült ki az, hogy én egész gyerekkoromban színpadon álltam hegedűvel, tánccal, énekléssel, nemcsak belső igény volt, hanem valamiféle tudattalan elvárás, ami talán édesapámtól eredt. Ő tanár volt, és valószínűleg büszkélkedett velem ilyenkor. Bár ez az elvárás soha nem volt erőszakos, nem rugdostak, nem kaptam pofont, akkor sem, ha nem jó jegyet hoztam, de valószínűleg azt tapasztaltam, hogy akkor lelik örömüket bennem, ha ilyesmiket csinálok. Ezért lehettem egészen mostanáig abban a tudatban, hogy nagyon szeretek szerepelni. Tényleg kedvelem, de korántsem annyira fontos, mint hittem.

– A szülői elvárások építőek is lehetnek?
– A szülőnek az egyik legfontosabb feladata, hogy határt szabjon, hogy mintát mutasson arra, hogyan lehet beilleszkedni a társadalomba, fontosak a beszélgetések, arról is, miért érdemes tanulni, de a tanulást is inkább a gyerekre méretezve szabad elvárni. Nekem például soha semmilyen előnyöm nem származott abból, hogy jó jegyeket szereztem, és maximális pontszámmal jutottam be az egyetemre. Mert a siker valóban nem köthető a tanulmányi eredményhez, sokkal fontosabb, hogy a gyerek szeresse magát, higgyen önmagában, el tudja fogadni a hibáit. A szülő sokkal többet tesz, ha a lelki összhangra fókuszál, amit azzal tud megalapozni, ha elfogadó a gyerekével.

– Ez a maximális pontszám azt üzeni nekem, hogy mindig a legjobbat várta önmagától, hogy maximalista volt. 
– Az én önismereti munkám része, hogy ezt a perfekcionizmust letegyem. Sok területen sikerült, sem anyaként nem akarok tökéletes lenni, sem a gyerekeimet nem akarom tökéletessé tenni. Valaha nagyon-nagyon meg akartam felelni, főleg a szüleimnek. Az egyetemi évek alatt még görcsösen igyekeztem, hogy mindig a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam, olyannyira, hogy migrénnel is küszködtem. Amikor elkezdtem előadásokat tartani, akkor is megjelent ez a nyomás, de ma már el tudom viselni, ha valami nem sikerül tökéletesen. Terapeutaként is elengedtem már, hogy nekem mindig mindenkit meg kell gyógyítanom, mert nem biztos, hogy mindenkinek én tudok segíteni. Nem mondom, hogy befejeződött ez a munka, de haladok.

– Lehet a perfekcionizmusnak jó oldala is, például hogy ennyi mindent elért az életében, ismert pszichológus lett, több könyvet írt, tele van a naptára kliensekkel…
– Én nem ezt látom, inkább azt, hogy ahogy elengedem a görcsösségemet, és ahogy nő bennem az oldottság, az jótékonyan befolyásolja a teljesítményemet. Az oldottság, ha nem a megfoghatatlan tökéletességre törekszünk, segít abban, hogy inkább önmagunkat adjuk. Ez az, ami támogatja a terápiás munkát, ahogy minden más emberi kapcsolatot is.

– Melyik volt élete legnehezebb korszaka? 
– Az egyik az egyetemi éveim alatt volt, amikor nem kaptam otthonról anyagi támogatást. A görcsös igyekezet, hogy jó jegyeket szerezzek, azért is volt bennem, hogy megmaradjon az ösztöndíjam. A család nem tudott segíteni, mert rossz üzleti döntések miatt különféle kölcsönöket kellett a szüleimnek visszafizetniük. Anyukám hétvégéken persze felpakolt étellel, de ezenkívül nem tudtak mást adni. Emlékszem, órákig ültem egy kapucsínó mellett a Liszt Ferenc téren az életérzés miatt, és spóroltam arra is, hogy meg tudjam venni a HVG-t.

– Nehéz lehetett így kezdeni a felnőtt életet. 
– Érdekes, mert akkor már két éve külön éltem, Bécsben bébiszitterkedtem a gimi után, mivel kezdetben egyáltalán nem tudtam, mi akarok lenni.

– Hogyhogy nem tanult tovább, hiszen biztosan kiváló volt az érettségi bizonyítványa?
– Édesapámnak ügyvéd barátai voltak, és bár semmilyen bizsergést nem éreztem, jogra jelentkeztem. Nagyon jó felvételit írtam, csakhogy a szóbeli vizsgán volt egy nő, aki maga volt a gonosz. Elkezdtem valamiről beszélni, talán olyan oldalról fogtam meg a témát, ami neki nem tetszett, erre azt kérdezte tőlem roppant lekezelő módon: édes szívem, maga vidéki, ugye? Soha életemben nem fagytam le úgy, ahogy akkor. Amikor kiléptem, zokogtam, óriási pofon volt, nagyon kikészített. Minél messzebbre akartam menni innen, így kerültem ki Bécsbe, hogy majd bébiszitterkedem, és bejárok az egyetemre, egy év után pedig elkezdem tanulni azt, ami megtetszik. De Bécs nem fogott meg, nem pezsgett az élet úgy, mint itthon, távolságtartóak voltak a diákok, nem volt az a közvetlenség.

– Akkor hogy jött a pszichológia?
– A családban, ahol bébiszitterkedtem, az apa világhírű pantomimművész volt, könyveket írt a testbeszédről, és elképesztően izgalmas előadásokat tartott erről felső vezetőknek. Elolvastam a könyveit, elmentem tréningjeire, és végre kiderült, hogy ez az, ami érdekel. A felesége is pszichológus volt, és gyakorlatilag az ő hatásukra kezdtem el érdeklődni a pszichológia iránt. Bécs azért is jó volt, mert el tudtam távolodni az itthoni elvárásoktól, és mertem valami olyasmit választani, amiről a szüleim nem is nagyon tudták, micsoda.

– Az egyetemi évek alatt kiktől tanulta a legtöbbet, kit tart mesterének? 
– Nagyon hatott rám Daubner Béla, de persze Popper Péter és Vekerdy Tamás, valamint Ranschburg tanár úr is, akikkel később együtt is tartottunk előadásokat. Mégis Daubner Bélát emelném ki, nála végeztem el egy pszichodrámakurzust, ami nagyon mély, meghatározó felismeréseket hozott. Tetszett, hogy ő nem az a merev, szabálytartó és görcsös tanár, emberi volt, valóban közvetlen.

– Mi az, ami a munkájában ma is feltölti, ami miatt ma is szeret emberekkel foglalkozni?
– A legszebb része a pozitív Pygmalion-hatás. Amikor jön valaki hozzám, és nem hisz magában, de én meglátok benne valamit, erőt, tehetséget, szépséget, egy kis magocskát, amit aztán közösen elkezdünk növesztgetni. És amikor ez a kis magocska kikel és megerősödik,azvalamifantasztikus érzés. Látni, ahogy egy nő kiteljesedik és gyönyörű lesz, vagy aki eddig nem merte megvalósítani élete álmát, az most megteszi, esetleg munkát vált, vagy hivatást, és boldogabb lesz, az számomra is nagyon jó érzés.

– Mit gondol, mennyire megbecsült ma a pszichológia tudománya és maguk a pszichológusok? Mintha lenne ebben egyfajta ellentmondás, miközben egyre jobban látjuk a lélektani összefüggéseket a betegségekkel, a mentális egészséggel, intézményi keretek között egyre kevesebb terápiás ellátáshoz lehet hozzájutni.
– Való igaz, hogy nagyon sok embernek lenne szüksége pszichés segítségre, nem csak azoknak, akiknek valamilyen nagy pszichiátriai diagnózisuk van. Már csak azért is, mert egyre több betegségről derül ki – daganatos, szív- és érrendszeri, emésztőrendszeri megbetegedésekről –, hogy meghatározó lelki alapjuk is van. Az volna jó, ha a pszichoterápiás ellátás fontosságát és preventív hatását felismernék és ezért támogatnák, de ehhez az egész egészségügyet meg kellene reformálni, és nem tudom, kihez kellene bekopogtatni ahhoz, hogy ez megvalósuljon. 

– Most a járvány alatt is elég erős lelki nyomás alatt vagyunk. Hogyan változunk ebben?
– A beszámolók alapján egész másképp élik meg ezt a második hullámot az emberek, mint az elsőt. Sokaknak elegük lett az egzisztenciális ellehetetlenülés miatt, és egyre dühösebbek. Az emberek másik része a betegség miatt erősebben szorong, félnek, hogy elkapják, ezért nem értik, miért nem képesek egyesek betartani a szabályokat, miért nem maradnak otthon. Vagyis szinte mindenki dühös valamiért. De nem mindegy, hogy ez a düh milyen irányba fordul. Ha elkezdünk haragudni az életre, az egészségügyben tapasztalható állapotokra, a vírusra, a politikusokra, akkor ez romboló és gyengítő erővé változik. Azt érdemes megfogalmazni, mit tehetünk, így nem a tehetetlenség érzése uralkodik el rajtunk. Vannak, akik kellő kreativitással rendelkeznek, van bennük túlélési megoldókészlet, ami ilyenkor mozgósítható, ők akár fejlődhetnek is a krízis által. Mindannyiunkat, engem is arra késztet ez az időszak, hogy újragondoljak dolgokat, hogy átgondoljam, mit is szeretnék valóban csinálni. Az erőtartalékokat kell mozgósítani,demagaadühgyengítiezt a képességünket. Ha úgy állunk hozzá, hogy ezt most meg kell oldanunk, nézzük meg, hogyan sikerülhet, akkor ez előrevivő erő lehet. 

– De a találkozás örömét is elveszítjük…
– Igyekszem a félelemnek nem teret engedni. A biztonsági óvintézkedések mellett bízom annyira az erőtartalékaimban, hogy ha mégis elkapom a betegséget, akkor meggyógyulok. A karácsonykor egyedül maradó szüleink miatt azonban én is aggódom. Mert már most látszik, hogy a magukra maradt idősek elkezdenek leépülni, ezért az sem megoldás, ha nem látogatjuk őket. Hiszen ők abból merítenek erőt, hogy szeretjük őket, figyelünk rájuk. A karácsony mindig is igazi mélypont azoknak, akik egyedül vannak. Nem látom a jó megoldást az online lehetőségeken kívül, mert ha vállaljuk a találkozást, akkor megbetegedhetnek, ha nem, akkor egyedül maradnak még karácsonykor is.

Fotó: Fiala De Gábor

A Psziché Akadémia előadásai folytatódnak. 2021. január 21-én Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus lesz az előadó.

Az előadás témája: Tőled mit várnak el? És te mit szeretnél?

Almási Kitti munkája során számtalanszor tapasztalja, hogy nem úgy élünk, viselkedünk, döntünk az életünkről, ahogy valójában, a szívünk mélyén szeretnénk, hanem az alapján, amit arról gondolunk, hogy mit vár el tőlünk a családunk, férjünk, főnökünk. Így pedig sosem leszünk igazán boldogok, hiszen nem a saját életünket, vágyainkat éljük. Almási Kitti a megoldásokról, az elvárások csökkentéséről mesél nekünk.

Vedd meg a jegyedet már most az online előadásra itt: https://oneticket.hu/psziche-akademia-6304