Némelyik nő mind egyforma – legyintett megadóan az oktatónk 19. századi magyar irodalom szemináriumon, amikor kiderült, Gárdonyi írásai közül melyiket szereti a legjobban csupa huszonéves diáklányból álló hallgatósága. Nem az Egri csillagokat, nem is az Isten rabjait, amelyik Szerb Antal szerint az író legjobb műve, hanem az Ida regényét.

Több könyves blogot és oldalt követek, és feltűnt, hogy a szerzők többsége elsősorban frissen megjelent köteteket olvas. Ez jó hír, a magyar könyvszakmára, különösen ilyen vírusos időkben, ráfér a támogatás, én azonban, a bloggerektől eltérően, gyakran veszek le klasszikusokat a polcról. Egyfajta biblioterápiaként használom őket: elgondolkodom, az adott hangulatomhoz mi illene, és abba kezdek bele újra. A bloggerek azt is nehezményezni szokták, ha valaki „spoilerezik”, vagyis elárulja a cselekmény egy-egy kulcsmozzanatát, engem viszont egyáltalán nem zavar, hogy már ismerem a végkifejletet. Számomra a klasszikusokban nem (vagy nem csak) az a lényeg, az író mit ír, hanem az, hogy hogyan.