Túlélte Auschwitzot, táncolt Mengelének, a kommunizmus elől Amerikába menekült, ahol saját elméje koncentrációs táborába zárta magát, míg végül egy könyv kapcsán megértette, hogy ami vele történt, akár erőforrás is lehet számára – csak el kell döntenie. Ma pszichológusként ebből a tapasztalatból gyógyít.
– Hogyan szólíthatom?
– Hívjon csak Editkének.
– Kedves Editke, elolvastam a könyvét. Megváltoztatta a világlátásomat. De miért várt kilencvenéves koráig, hogy megírja?
– Sokan sok éven keresztül mondták, hogy könyvet kellene írnom, amire én mindig azt feleltem, nincs semmi mondanivalóm. Aztán végül Philip Zimbardo – aki A döntés című könyvemhez az előszót is írta – hívta fel a figyelmemet, hogy a haláltáborok túlélői, akik ma világszerte ismertek, mind férfiak, és hogy szükség lenne egy női hangra.
– Sokáig még csak beszélni sem beszélt senkinek Auschwitzról. Miért?
– Nem akartam, hogy sajnáljanak. Amikor Amerikába jöttem 1949-ben, egy szót sem beszéltem angolul, és nem akartam, hogy a gyerekeimnek is ugyanúgy kelljen szenvedniük, mint nekem, úgyhogy azt a szerencsétlen döntést hoztam, hogy belső migrációba vonulok. Nemhogy Auschwitzról nem beszéltem, azt is kerültem, hogy egyáltalán beszélnem kelljen bárkivel. Ez egészen addig tartott, amíg el nem olvastam Viktor Frankl Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című művét. Olvasás közben az az érzésem támadt, hogy minden egyes oldalához tíz másikat tudnék írni. Annyira felizgatott a dolog, hogy írtam egy cikket Viktor Frankl és én címmel, amit valaki elküldött neki Bécsbe. Ő pedig visszaírt, hogy szeretne találkozni velem San Diegóban, ahol az egyetemen tanított. Így lett a mentorom, tanárom, barátom, munkatársam.
– Hárman voltak lánytestvérek, egyik nővérével, Magdával Auschwitzot is együtt járták meg, és mindannyian túlélték a holokausztot. Minek köszönhető ez?
– A családban én voltam a legfiatalabb. A szüleim harmadikra már fiút vártak, helyette jöttem én, kis csenevész, vézna lány, ráadásul még kancsal is voltam. A nővéreim azzal cukkoltak, hogy sosem fogok férjhez menni, és hogy majd zacskót húznak a fejemre, amikor sétálni megyünk, hogy ne lássák, milyen csúnya kis húguk van. Szóval elég sok időt töltöttem egymagamban. Ma már azt mondom, hogy aki nem képes önmagában boldogan ellenni, az mással sem lesz képes boldog lenni. Szeresd magadat, az egészséges önszeretet nagyon fontos. És tudja, mi számomra az egészséges önszeretet definíciója? Az elengedés képessége. Hogy képes legyek elengedni azt a koncentrációs tábort, amibe a saját elmémben zárom magamat.
– Hogyan vált képessé megbocsátani auschwitzi kínzóinak és családja gyilkosainak?
– Tisztázzunk egy dolgot! Nekem nincs isteni hatalmam, hogy megbocsássam a bűnöket. A megbocsátás olyan ajándék, amivel magamnak kedveskedem. Hogy nem cipelem tovább a nácikat. Hogy nem a múltban élek. Nem felejtem a koncentrációs tábort, nem győzöm le magamban, hanem megértem és elfogadom, hogy ez olyan seb, ami örökre ott marad. Felfedezem magamban a mindenkiben ott lakó Hitlert, és a jóságot is, mert úgy hiszem, Isten mindenkinek adott választási lehetőséget, hogy áldozat legyen-e, vagy túlélő. Csak rajtunk múlik. Én is eldönthettem, hiszek-e a náciknak, amikor azt mondták, innen csak hullaként fogok kijutni. Auschwitzban is volt választási lehetőségem, hogy nem rohanok neki a szögesdrót kerítésnek, hogy agyoncsapjon az áram. A táborban mást kellett kitalálnom. Benne kellett maradnom a helyzetben, és azt mondanom magamnak, mindez csak átmeneti, és túl fogom élni. Én lettem saját magam legjobb bátorítója. Fontos, hogy minden reggel odafigyeljünk a magunkkal folytatott belső párbeszédre, mert ez képes megváltoztatni a test belső kémiai folyamatait.
Auschwitzi túlélő gyerekek egy csoportja
– Mit gondol, a mindannyiunkban ott lakó Hitler honnan származik?
– Nem születünk együtt a gyűlölet képességével, azt úgy tanuljuk meg a környezetünktől. Megtanulunk ítélkezni más emberek fölött. És ezalól senki sem kivétel, én sem. 1949-ben érkeztem Amerikába. A szomszédunk azt mondta a fiának, hogy ne játsszon a dzsungelnyuszikkal. A feketéket értették alatta, de én ezt nem tudtam. Képzelheti, hogyan éreztem magam, hogy miután sikerült Európában túlélnem a nácikat és a kommunistákat, itt, az állítólagos szabad világban ezzel találom szemben magam. Az előítélet azt jelenti, hogy előre eldöntünk valakiről valamit. A szeretet nem az, amit érzünk, hanem amit teszünk. A gyerekeid számára te vagy a szerepmodell. Ahogyan te szereted a férjed vagy a feleséged, úgy fognak szeretni ők is.
– Ha már itt tartunk, emberek, akik egykor nagyon szerették egymást, miért hagyják ezt abba? Miért van ma annyi válás?
– Azért, mert úgy házasodnak össze, hogy még nem ismerik egymást – mint Rómeó és Júlia. Hozzámegyünk valakihez, és az illetőbe olyasmit képzelünk bele, ami soha nem volt meg benne. A szerelmes állapot olyan, mint a kábítószer, a szó szoros értelmében. Ne a legnagyobb szerelmed legyen a házastársad, hanem a legjobb barátod! Minél több közös van bennetek, annál jobb.
– Az imént azt mondta, hogy amikor kislány volt, a nővérei nem éppen így beszéltek önnel. De nem pont ez volt az, ami segítette túlélni Auschwitzot?
– Pontosan, mert Auschwitz nem ért váratlanul, hanem fel voltam rá készülve annyira, hogy a nővéremmel is tudtam foglalkozni. Volt egy balettmesterem, aki azt mondta, az eksztázisnak belülről kell áradnia kifelé, és akkor kívül is gyönyörűvé válok. Nem ismertem az eksztázis szót, de megértettem, hogy van választási lehetőségem kapcsolatba lépni önmagammal, és megteremteni a remény és a szeretet belső világát. Sajnáltam az őreinket, mert ők voltak az igazi foglyok, nem én, a saját gyűlöletük foglyai. Nem az a lényeg, mi történik, hanem hogy mihez kezdesz vele.
– És azzal mihez kezdett, amikor táncolnia kellett dr. Mengelének? Honnan volt hozzá ereje?
– Becsuktam a szemem, és azt képzeltem, hogy Csajkovszkij Rómeó és Júliájára táncolok a Budapesti Operaház színpadán. Amikor először visszatértem Magyarországra, az első dolgom volt elmenni az Operába, és megállapítani, hogy én itt vagyok, de hol van most Hitler?
– Mengelétől a táncért cserébe kapott egy kenyeret, ami később megmentette az életét.
– Amikor megkaptam a kenyeret, arra gondoltam, egyből befalom. Aztán eszembe jutott a nővérem és az az öt lány, akikkel egy priccsen aludtunk, és megosztottam velük. Ennek köszönhettem, hogy amikor Ausztriában a Mauthausenből Gunskirchenbe tartó halálmenetben a lányok látták, hogy nem fogok tudni továbbmenni, és akkor egyből agyonlőnek, a kezükből széket formálva vittek tovább azért, mert hónapokkal korábban Auschwitzban megosztottam velük a kenyerem. Sokszor a legrosszabb helyzet hozza ki belőlünk a legjobbat. Amikor Gunskirchenben az emberek egymás tetemét kezdték el felfalni, Istenhez fohászkodtam, aki egy fűcsomóra irányította a tekintetem. Egyik szál füvet ettem meg a másik után. Ott tanultam meg, hogy bármire képes vagyok, ha akarom. És ezt tanítom mindenhol. Minden azon múlik, miként nézzük a dolgokat. A nácik agymosottak voltak, akik ugyanolyan édes kisbabának születtek, mint bárki, nem gyűlöltek senkit, azt csak később tanították meg nekik.
Viktor Frankl osztrák pszichológus
– Ez lenne akkor az a hamis énünk, amiről a könyvében beszél? De milyen akkor a valódi énünk, és hol találhatunk rá?
– Az igazi énünk az, amivel születtünk. Az ember ezt általában elég korán feladja annak érdekében, hogy beilleszkedhessen a családi dinamikába. Szerepeket osztanak rá a családon belül, amikkel azonosul is. De eljön az idő, hogy visszaszerezze önmagát. Azt a másikat, ami eltakarja a valódit, azt nevezzük „hamis énnek”, az az egó. Én sem pszichológus vagyok, ez a hamis énem, én egy emberi lény vagyok. Külön kell választanunk a tettet „A megbocsátás olyan ajándék, amivel magamnak kedveskedem.” és a személyt. Nagyon szeretem azt a mondást, hogy „Isten nem teremt selejtet”, személyként mind értékesek, egyediek, különlegesek, jók vagyunk.
– De honnan lehet olyan biztos abban, hogy tényleg jónak születtünk?
– Mert tudom, megtapasztaltam, hogy a szeretet működik. És én azt használom, ami működik. A szeretet működött Auschwitzban is, amikor a gondjaimba vettem a nővéremet és másokat. Ha csak magammal törődtem volna, nem élem túl. Egy házasságban az ember ad és kap, és megtanulja elviselni a különbözőségeket. Nagyon fontos, hogy egy felnőttel kössünk házasságot. Az egyik kérdés, amit a pácienseimnek felteszek, az, hogy mikor ért véget a gyerekkoruk, ha egyáltalán véget ért.
– És az öné mikor ért véget? Auschwitzban?
– Nem, már azelőtt nekem kellett gondoskodnom az édesanyámról. Apám nagy bohém volt, ivott, kártyázott, biliárdozott, és amikor hétvégenként felszívódott a cimboráival, én gondoskodtam az édesanyámról. Nagyon hamar fel kellett nőnöm, ami nem volt baj, mert, mint már mondtam, a koncentrációs tábor nem ért felkészületlenül. Megvoltak a belső erőforrásaim, hogy miként gondoskodjak a nővéremről, és hogyan éljek túl percről percre, napról napra, mert azt mondtam magamnak, ha a mai napot túlélem, holnap már szabad leszek. Holnap látni fogom a vőlegényem. Őt egy nappal a tábor felszabadulása előtt ölték meg.
– Friedmann Imre…
– Igen, Friedmann Imre… Úgy volt, hogy összeházasodunk, és Palesztinába költözünk. Volt célunk, nem úgy, mint a mai 16, 18, 25 éveseknek. Elvégzik az egyetemet, és amikor megkérdezem, most mihez kezdenek, azt mondják, fogalmuk sincs. Ekkor mindig arra gondolok, hogy hát, ha te nem tudod, akkor ki tudja.
– Ez miért van így? Miért nincs ma a fiataloknak céljuk?
– Mert a gyerekek soha nem „éhesek”. Megvesszük nekik a játékot, még mielőtt kérnék. Elkényeztetjük, megbénítjuk, kiszolgáljuk őket. Az ilyen gyerekek voltak az elsők, akik meghaltak Auschwitzban. Mert mindig vártak valakire.
– Gyakran tesz említést Istenről és beszél a szeretetről. De ha Isten a szeretet, akkor hogyan tűrhetett el egy olyan dolgot, mint Auschwitz?
– Nem Isten ölte meg a szüleimet, emberek tették. Isten a kezünkbe adta a döntést. Az én Istenem egy szeretetteli Isten. És amikor meghalok, hálát fogok adni neki, hogy olyan életem volt, amiben adhattam, és boldog lehettem. Hálás leszek, hogy sokáig élhettem, hogy mindent megtegyek, amit csak tudok azért, hogy magának, a maga gyerekeinek, a gyerekei gyerekeinek, és így tovább, ne kelljen soha megtapasztalniuk, amit nekem. Szeretném elmondani a fiataloknak, hogy övék a jövő, ők a jövő nagykövetei a jelenben. Ne akarják eltompítani az agyukat, ne szívjanak marihuánát, hanem járják ki az iskolát, és legyenek a jövő béke- és jóakarat-nagykövetei a jelenben. Mi, emberek halhatatlan lélekkel születünk, ezt mondta nekem a nővérem, amikor Auschwitzban az SS-tiszt felmutatott a kémény füstjére, hogy ott égtek el a szüleim. Magda ekkor megölelt, és azt mondta, ne féljek, a lelkük nem halt meg, mert az halhatatlan. És ezért beszélgetek most én is önnel, hogy életben tartsam az emléküket, hogy nem haltak meg hiába. Mert bármilyen körülmények között is vagyunk, mindig dönthetünk a jó mellett. Erről szól az életem.
Fotó: Jordan Engle/Libri Kiadó, Getty Images
