Szürke, fénytelen napon divatos, szürke kabát, maszk, zakó tűzésekkel, világoskék ing, elegancia. Ez az első benyomásom Kadarkai Endréről, a felejthetetlen és különleges interjúk nagymesteréről, aki úgy csöppent a hazai médiába tizennyolc éve, mint Pilátus a krédóba. Párkányban álmodozott, elindult onnan, és itt megvalósította az álmát.
– Fél a járványtól?
– Érdekes, de nem. Közben nagyon óvatos vagyok, mindent megteszek, hogy ne fertőződjek meg, és bízom abban, hogy ha mégis, akkor a koromból adódóan gyorsan túl leszek rajta. A maszk sem zavar, de hogy késve érkeztem, az nagyon.
– Semmi gond. De ugye nem tévedt el?
– Nem, a busz húzott el az orrom előtt. Egyébként gyerekkorom óta nem tudok tájékozódni, szerencsére telefon segítségével bárhova el lehet jutni. De a tájékozódás hiánya egyáltalán nem zavar.
– Mi zavarja?
– Sok minden, de magammal kapcsolatban leginkább az, hogy borzasztó türelmetlen vagyok.
– Hisztis gyerek volt?
– Nem. Egy-két csibészség azért akadt, egyébként jól nevelt, tisztelettudó, korrekt gyerek voltam.
– A legjobb gyerek is füllent néha.
– Ez sem volt jellemző rám. Egyszer, talán hatéves lehettem, elcsentem öt koronát csokira. Szorongattam a pénzt, közben borzasztóan nyomasztott a lopás ténye, aztán úgy tíz perc után odavittem a szüleimnek.
– Többször nyilatkozta, hogy kései gyerek. Elkényeztették kicsit?
– Édesanyám harmincöt évesen hozott a világra, ami akkor késeinek számított. Egykeként nagyon figyeltek rám, ezért talán kicsit önállótlanabb lehettem kiskoromban, de az a veszély nem fenyegetett, hogy elkényeztetnek. Nagyon közösségi gyerek voltam már az általános iskolában is, színjátszó kört szerveztem, műsort vezettem, szavalóversenyre jártam.
– Az emberi történetek miért kezdték izgatni?
