Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.

Mennyivel gyengébb volt a kislámpa fénye, mint szokásosan! Gyengébb és hidegebb és szilánkosabb. Léna, ahogy ott ült a közös ágyon, és az arcát a tenyerébe temette, úgy tűnt Péternek, mint valami időzített bomba.
Ebben a szilánkokra esett fényben Péter most a saját öklét bámulta: még mindig szivárgott belőle a vér. Hirtelen nem is emlékezett, miért. Hirtelen nem is emlékezett, kinek a vére ez. Az övé, vagy másé?
Léna nem szól egy szót sem. Péternek eszébe jutott, hányszor ült ott azon a rohadt ágyon esténként, Léna meg csak mondta, mondta, ment át rajta, mint egy úthenger, a szemrehányó, kalapácsszerű mondataival. Magyarázott neki, hogy így nem lehet élni, hogy ez fáj neki, meg az fáj, hogy semmi sem jó. Hát mit lehet erre mondani? Persze hogy Péter sosem mondott semmit. Csak nézett maga elé némán, és hagyta, hogy lepattogjanak róla a szavak. Ettől aztán Léna rendszerint először elsírta magát, aztán végre csendben maradt. A némaság olyan egyszerű és még inkább nagyszerű fegyver volt Péter kezében, amely mindig megbízható, és megérdemelt sebet ejtett Lénán. Önvédelem! Most viszont Léna használta ezt a fegyvert. Csakhogy ez esetben ez nyílt támadás volt, jogtalan fegyverhasználat, amiért jobb helyeken egy életre sötét ketrecbe zárják az embert.