A Mikulás is eljött december hatodikán, mikor már hideglelősek voltunk az izgalomtól és libabőrösek a várakozástól. Úgy érkezett, mint minden évben, rakodott és morgott, dörmögve beszélt, ám idén először nem mamuszban bukkant fel a nappaliban, hanem csizmában érkezett az aszfalton, a társasház melletti kis parkba.
Mi, nagyobbacska gyermekek, jól tudjuk, hogy a Mikulás jelmezében Ele papa közlekedik, aki civilben oktatástörténettel foglalkozik, érdekli a köz- és futballélet, a világpolitika eseményei, meglehetősen szórakozott, esze ágában sincs leltárba venni a családtagjai, különösképpen az unokái és dédunokája jó vagy rossz cselekedeteit.
A hosszú, piros kabátot, a vattaszakállt, a puttonyt a beépített szekrényben tárolja, a gázóra felett. Az unokák már számtalanszor leleplezték, ám a várakozás minden évben elgyengít, valahányszor meghalljuk dörmögését az előszobában, elsápadunk. Az ember, amikor a Mikulás előtt számvetésre kényszerül, legszívesebben visszamenekülne az ünnepből a hétköznapokba. Tudok olyan családtagról, aki el is pityeredik, aztán némi nógatásra hajlandó előadni egy mondókát, és felelni az örök filozófiai kérdésre: jó voltál?
Igen, idén minden okunk megvolt a bőgésre.
Álltunk zavartan, szájmaszkban, dideregve a hársfa alatt. Vártuk a Mikulást, akiről azt hittük, igazoltan távol marad, hiszen hosszú, hosszú hónapokon át ápolta a feleségét, karantén idején, amikor az orvos már nem tehet semmit, a családtagok is csak szájmaszkban, kesztyűben, küszöbre téve, házhoz szállítva… egyre tehetetlenebbül, egyre makacsabban.
Szóval 2020 telén a Mikulás egy örökre letűnt világból toppant elénk.
Mi történik itt? – kérdezte a szeme riadtan.
Sárika több mint hatvan éven át a felesége és az ünnepek főszervezője volt. Az origó, a centrális erő, aki képes összerántani az örökké pörgő, ezer irányba száguldó családot. Valamilyen rejtélyes okból minden évben zoknikat rejtett a mikuláscsomagba, kinek-kinek a megfelelő méretben gyömöszölve a piros celofánzacskóba, a mogyoró, mandarin és a csokimikulás mellé.
De leginkább az ajándékosztás utáni uzsonnát vártuk. Sárika a diós, mákos kalácsával, kis kiflijével udvariasan és szabályozottan, de kérlelhetetlenül együtt lenni tanított. 
Ebben a két szóban: „kis kifli” – a család számára az élet legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mondanák: gyere haza. Vagy ezt: „Emlékszel…?”
Sárika két nappal Mikulás előtt hagyott itt bennünket.
Az ápolónő – aki sohasem kóstolta a kis kiflijét, nem tudhatta, milyen volt ennek a szép, fehér hajú asszonynak a gondolatköre és lelkivilága, csak az utolsó hetekben, napi egy órára találkozott vele – megsiratta.
A család pedig ott állt Mikulás napján, teljes tájékozatlanságban, bénultan, fogvacogva. Lestük a Mikulást, aki hosszú hónapok után kidugta az orrát a betegszobából, a világ levegőjéből szippantott néhány kortyot. Szédülten, hunyorogva nézett körül, indulat és érv nélkül. Azután szétosztotta a piros csomagokat, bennük a megfelelő méretű és színű zoknival. Sárikáról mesélt, és közben a gardróbszekrényből előhalászott, hatvanéves mikulásbotra támaszkodott.
A parkban körülöttünk feltűnt még néhány anorákos Mikulás-váró és piros sapkás, szájmaszkos alak.
Nem tudom, hány és hány család kínlódik, iparkodik ezekben a napokban, hogy kitalálja, hogyan lehet ölelések, puszik, közös kajakóma és nevetések nélkül megtartani a szeretet ünnepét.
Valaki nélkül.
A szakember újból és újból elmondja türelmesen: az embereknek tudomásul kell venniük, hogy ez a karácsony nem olyan, mint a korábbiak. Az emberek – biztos vagyok benne – ezt tudomásul veszik. De mi legyen aztán? Az ENSZ egyik vezetője szerint az elmúlt 75 év legsúlyosabb humanitárius válsága felé közelítünk. Sovány vigasz, hogy itt a küszöbön egy másik világ, amely talán jobb és értelmesebb lesz, mint a régi, az ismerős.
A Mikulás és mindazok, akik sok telet megéltek, azt is hozzáteszik, hogy szóljanak bármiről a hírek, semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A fényt, a hőt, a levegőt sem lehet kifejezni. Csak élni lehet benne. Az ember ettől persze még megpróbálja, leadja rendeléseit a neten, átutalással, érintés nélküli szállítással, több hónapos spórolással.
Azt adja, amit tud.
És közben egyre csak vár valamire, amibe ha egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Valamibe, amit nem tudok felsorolni: gyertyafény, olajszag, harangok, koszos hó, többszólamú Mennyből az angyal, csinos ruha papuccsal és még annyi minden, ami pontosan benne van ebben a két szóban: kis kifli.

Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.