Az év legsötétebb napjain, karácsony idején a ránk boruló sötétség mesélésre ösztönöz, és a mesével az ünnepet is meghívhatjuk, az érzéseket, amelyek közel hoznak egymáshoz, valamint a reményt, hogy egy jobb, fénnyel telibb élet következik. A mesével átadhatjuk gyerekeinknek a bizakodást, a hitet.

– Amikor a világ sötétségbe borul, az emberek lelkébe félelem költözik – mondja Vaskor Gréta metamorphoses-meseterapeuta. – A világ megannyi népének meséjében megjelenik a motívum, a lapp, a kínai vagy az ázsiai mesékben is. A magyar népmeséknek is gyakori témája, hogy valaki ellopja a Napot, a Holdat és a csillagokat az égről. Ez általában egy démonikus erő, többnyire egy sárkány. Aztán feltűnik a mese hőse, aki elvállalja, hogy visszaszerzi a Napot és ezzel együtt a fényt és a melegséget is. Mert Nap nélkül nemcsak a föld fagy meg, és minden más körülöttünk, hanem a lélek is reszket. A hős különféle utakon szerezheti vissza a fényt, csellel vagy erővel kell küzdenie érte, le kell győznie a démont, aki a fényt elrabolta. A Napot kereső hősnek mindenképpen be kell járnia egy utat, hogy megtalálja, kiszabadítsa a világosságot. Amikor ez sikerül, mindenki fellélegzik, az élet megy tovább. A karácsony ünnepkörének sok-sok üzenete közül az egyik az, hogy megszületik újra a fény. Ezt a melegséget élhetjük meg az együttlétben, a családunkban, a közösségünkben, a fényt egymás csillogó szemében, szívében.

Tanuljunk meg ünnepelni 

Igazán bensőséges hangulatot teremthetünk, ha szenteste mesélni kezdünk. Nemcsak népmeséket, hanem családtörténeteket is mesélhetünk, sőt nagyon fontos továbbadni a korábbi nemzedék történéseit a gyermekeinknek, unokáinknak. Az együttlétben, mesélés közben közösen élhetjük át a régmúlt eseményeit, a részesei leszünk, kapcsolódunk, megszületik bennünk a szeretet, és ez beragyogja a lelkünket is.
A mesék néha arról is szólnak, hogy meg kell tanulnunk ünnepelni, mert ez a tudás nem olyan magától értetődő. Egy indián mese is erről tanít: Hogyan tanult meg az ember ünnepelni, dalolni és táncolni? A történetben egy szülőpár két, már épp felnőtt gyermekét titokzatos módon elveszíti. Mind a ketten találkoznak egy sassal, amely azt kéri tőlük, hogy ha hazamennek, akkor ünnepeljenek. A fiúk azonban gyűlölik az ünnepet, az éneket, ezért mindketten eltűnnek, a sas ezt a büntetést szabta ki rájuk. Csak a harmadik fiú tesz ígéretet, de nem tudja, mit jelent az ünnep, mit jelent ünnepelni. Tanítómestere a beteg és szomorú sasanya lesz, amely megtanítja a fiút dobot készíteni, ütemre dobolni, megénekelni mindazt, ami fáj és félelmetes, megénekelni mindent, ami örömöt ad, és megtanítja a táncra is. Megtanítja arra, hogy olyan házat építsen az embereknek, ahol összegyűlhetnek, ahol együtt lehetnek és ünnepelhetnek. Amikor a fiú hazamegy, dobokat készít, és vendégségbe hívja az embereket, akik énekelnek, zenélnek és táncolnak. És amikor az öreg sas ezt látja, megfiatalodik és meggyógyul, mert az ünnepnek gyógyító ereje van. Ünnep nélkül elveszünk, meghalunk, elpusztulunk – kemény üzenete ez a mesének.
– Az ünnepben fontos, hogy a szokásostól, a hétköznapitól eltérünk, nem azt az ételt esszük, nem azt a ruhát vesszük fel, nem arról beszélgetünk, amiről a mindennapokban – magyarázza Vaskor Gréta. – Az ünnepnek rítusa van, és ez a rítus kapcsol a családunkhoz, a közösségünkhöz, magunkhoz. Amikor ünneplünk, ki kell nyitnunk az ajtókat. Az igaziakat is, de a belső ajtókat is. Jó, ha a lelkünket kitárjuk, mert csak így tudunk kapcsolódni egymáshoz, ezen keresztül teremtődhet meg a szeretet köre. A mesékkel kapcsolódhatunk más világokhoz, eljuthatunk az emberen túli birodalomba, egyszerre élhetjük a saját világunkat, a lélek és a transzcendes világ tereit.

Tanuljunk meg ajándékozni 

Egy gyönyörű japán mese arról szól, hogy ajándékozni akkor is tudunk, ha semmink sincs. A történet főhőse egy idős apóka és anyóka, akik jóformán nincstelenek. Közeledik az újesztendő ünnepe, és szeretnének valahogy megemlékezni róla, ezért elhatározzák, hogy ernyőlámpásokat készítenek, és eladják őket a piacon. Az öregapó el is viszi az elkészült lámpásokat, de senkinek nem kellenek, így nem tudja megvenni az ünnepi ételek hozzávalóit sem. Hazafelé azonban találkozik hat dzsizóval. A dzsizók a japán kultúrában az anyák és gyermekek pártfogói, a halott gyermekek védelmező istenei. Esni kezd a hó, és az apóka azt gondolja, bizony ebben a hideg időben a dzsizók nagyon fázhatnak, erre rájuk borítja a lámpásokat, mint egy ernyőt, az utolsóra, akinek már nem jut lámpás, a saját kendőjét teríti. Amikor hazaér, és kiderül, hogy nem tudott semmit venni, az anyókával eljátsszák, hogy sütnek-főznek, finomságokat készítenek, mintha mindenük meglenne, vidáman énekelnek. Majd éjszaka, a hó csendjében száncsilingelést hallanak, kilesnek, és látják, a dzsizók egy minden földi jóval teli szánt tolnak, és a rakományt leteszik a verandájukra.
– Adni akkor is lehet, ha azt gondoljuk, semmink sincs, hiszen mindig van nálunk elesettebb, védtelenebb – mondja a meseterapeuta. – Ha a lelkünkből adunk, ha észrevesszük, a másiknak mire van igazán szüksége, akkor adhatunk ajándékot. Ennek a feltétel nélküli szeretetnek nagyon megható példáját mutatja be egy héber mese is, amelyik bolgár és orosz változatban is létezik. A történet egy testvérpárról szól. Az egyikük, az idősebbik gazdag lett, de nem született gyermeke, a fiatalabbik szegény, és sok gyermekkel áldotta meg a sors. Ők ketten együtt művelik a földjeiket, és osztoznak a terményen. Aratás után a fiatalabb úgy érzi, a bátyjának jár több, mert ő az idősebb. Az idősebb pedig úgy érzi, az öccsének jár több, mert ő szegényebb, és sok gyermeke van. Éjjel, titokban felkelnek, és átvisznek egy-egy zsák terményt a másiknak. Reggelre kelve pedig csodálkozva látják, hogy ugyanannyi zsákjuk van, mint előző nap. Aztán egy teliholdas éjjel egyszerre indulnak útnak, a fényben megpillantják a másikat, és amikor találkoznak, megölelik egymást. A mese héber változatában azon a helyen, ahol megölelték egymást, épült a világ első temploma! És ez igaz is. Ott, ahol a két testvér találkozik, mert jelen időben is mondhatjuk ezt, valami nagyon fontos épül, ma is.

Tanuljunk meg közel kerülni 

Egy nagyon szép grúz mese pedig arról szól, hogy nemcsak mások vagy a démonaink legyőzésével juthatunk el a célunkhoz, hanem a megértésükkel, a megszelídítésükkel is. A király a történet szerint annak akarja adni a lányát, aki elhozza neki az életet adó aranyalmát. Sokan elindulnak, de senki nem jár sikerrel. Végül egy hegedűs is útnak ered, aki nagyon szereti a király lányát. Eljut ahhoz a kertkapuhoz, ahol az aranyalmafa nő, de a kapu be van zárva. Ám olyan szépen hegedül, hogy a kapu kitárul. Az almafát egy kilencfejű sárkány őrzi, amely eddig senkit sem engedett közel az almákhoz, mindenkit széttépett. A hegedűs azonban megy előre, játszik közben, a lelkéből születik a dal, még a könnyei is elerednek. A sárkány rohan felé, elpusztítaná, de megállítja az ének, és egyszer csak ő is sírni kezd. Azt mondja, még soha senki nem szólt így hozzá, ilyen dalt még soha nem hallott. A hegedűs ekkor már olyan erővel játszik, hogy elszakadnak a húrok, és hirtelen csend lesz. Ott áll a hegedűs, a sárkány, de a fenevad ekkor már nem pusztítani akar, hanem leszakít egy életadó almát, és a fiúnak nyújtja, Vaskor Gréta meseterapeuta aki ezzel az almával nyeri el a király lányának kezét.
– A mesék megtanítanak arra, hogyan szerezzük vissza a megbomlott, káosszal teli világban az egyensúlyt. Olyan időket élünk, amikor nemcsak kívül kevés a fény, hanem belül is – mondja a meseterapeuta –, ezért minden erőnkkel keresnünk kell a világosságot, a teljességet. Minden mese azt üzeni, hogy a kibillent egyensúlyt vissza lehet állítani, a világ rendje előbb-utóbb helyreáll, ami megbomlott, meggyógyítható. Ezt az egységet azonban csak tevőlegesen lehet helyreállítani, soha nem történik meg magától. Segítőink ugyan akadhatnak ezen az úton, de mindig a hősnek kell megküzdenie érte. Minden mesehős azt üzeni ezzel, hogy a saját mesénkben nekünk is el kell indulnunk a fénykeresés útján, olykor küzdenünk kell azért, hogy elérjük, és olykor, mint a grúz mese hegedűs hősének, meg kell tanulnunk kinyitni a szíveket hozzá.

Fotó: Getty Images