Az élet nem elég, mondta a pillangó, kell egy kis napfény, szabadság és egy kis virág. Ha Andersen, a világhírű mesemondó, e gyönyörű mondat szülőatyja feltámadna, gondterhelten nézne körül. Se napfény, se szabadság, se virág, mindent elvett tőletek a vírus? Mi pedig csak azt felelhetnénk, hogy igaz, de ez az egyetlen életünk, itt próbálunk boldogságra találni.
Piros arccal, csillogó szemmel, kivont fakarddal rontott az előszobába az ötéves Gergő, amikor megérkeztem, hogy az elkövetkezendő négy órában vigyázzak rá – meséli Márta, aki a tanári munkája mellett gyakorló nagymama is. – „Menekülj a nagyszobába, namama, hogy legyőzhessem a vírust!”, kiabálta Gergő, mire hirtelenjében elfeledkeztem a fáradtságomról, a fesztültségemről, lekaptam az arcomról a maszkot, nekidőltem a falnak, és olyan nevetés jött rám, hogy a könnyem is kicsordult. „Őrült világban élünk, ugye, anya? Az unokád nem a hétfejű sárkányt akarja lekardozni, hanem a vírust”, mondta a lányom mosolyogva, majd elrohant. Én pedig egész délután a vírussal harcoltam Gergő társaságában. Először a lakásból űztük ki, utána az óvodából, aztán Magyarországról, végül nagyon boldogok voltunk, mert űrhajón elszállítottuk egy másik bolygóra, ahol a király képes volt arra, hogy egészséget hozó vírusfiúvá változtassa.
Ha hiányoznak a feltételek
Úgy tűnik, hogy az emberi természet nem sokat változott röpke háromszáz esztendő alatt, hiszen az ezerhétszázas években élt Jean-Jacques Rousseau író-filozófus megállapítása ma is megállja a helyét. „Saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása önmagunkban rejlik, s hogy az emberek nem tehetik igazán boldogtalanná azt, aki boldog akar lenni.” Csakhogy a boldogságra orientáltaknak is szükségük van néhány feltételre ahhoz, hogy a jóllétüket megőrizzék. Fontos a szabadság, azaz mi dönthessünk arról, hogyan akarunk boldogulni, az örömteli munka, a szerelem, a barátok meg az, hogy ismerjük és befolyásolni tudjuk a minket körülvevő világot.
E vonatkozásban sem kényeztetett el minket a 2020-as esztendő. Korlátozott a szabad mozgásunk, hordjuk a rémes, de hasznos maszkot, rengetegen végzik a munkájukat home office-ban – gyakran csökkenti a munka örömét, mert hiányzik a közösség –, nem beszélve azokról, akik annyit dolgoznak, mint korábban tán soha, vagy elveszítették a munkájukat, és létbizonytalanságban élnek. A pároknak és házaspároknak komoly próbatétel az összezártság, a barátainkkal nehezebben találkozhatunk, s hogy mennyire befolyásolhatja egyetlen ember a világot? Rövidke közvélemény-kutatásom során rosszkedvű válaszokat kaptam. „Semmibe sincs beleszólásunk”, „Csak történnek velünk a dolgok”, „A gazdagok és hatalmasok döntenek rólunk és mindenről”, „Hogy szólhatnánk bele bármibe is teljes kiszolgáltatottságban?”, „Büntetést kapott az emberiség, mit tehetnék én ellene?”, „Fáradtság, félelem, rosszkedv, ezzel a három társsal élek mostanában.” Csak Fanni, a negyven felé járó ingatlanközvetítő mosolygott a kérdésem hallatán, mert ő a vírus uralma alatt jött rá, merre bolyong a boldogság.
Bolondos, önző, de az anyám!
Fanni egy új szerelem bűvöletében már márciusban eldöntötte, gondoskodni fog az anyjáról, bár nem érdemli meg. Kedvese beszélte rá, hogy felnőtt nőként tegye félre a sérelmeit, látogassa meg, és időnként vásároljon be hatvanöt éves édesanyjának.
