„Kis piszkosnak” hívtuk, de nekem gyerekkoromban maga volt a paradicsom. Hogy mi lehetett a hajdani gyöngyösi mozi tisztes neve, arra már nem emlékszem, de az biztos, hogy itt láttam – többször is – az első filmet, amelyet megőrzött az emlékezetem. Az Állami áruház, Latabár Kálmánnal, Gábor Miklóssal és Feleki Kamillal, a nagymamától újra és újra kikönyörgött hetven fillérért minden alkalommal magával ragadó mesének tetszett. Talán ez alapozta meg életre szóló szerelmemet a mozi iránt, ami később, már a fővárosban, főként a Corvint jelentette. Nyaranként, kánikulában itt, a mozi szétnyíló teteje alatt, szinte karnyújtásra a csillagoktól, már monstre amerikai filmeket is vetítettek, itt láttam először Lollobrigidát és Audrey Hepburnt, olyan szívtiprók társaságában, mint Gregory Peck és a fiatal Tony Curtis.
De nem csak én imádom a műfajt annyira, hogy még a popcornoszacskót zörgető, kólát szürcsölő kedves szomszédokat is elviselem. Mi, magyarok különben mindig is nagy moziba járók voltunk, hiszen Budapesten az első mozgókép-forgalmazó az Andrássy úton a 19. század végén szinte korábban nyitott ki, mint párizsi testvére: magát a mozi szót is egy igazi költőnek, Heltai Jenőnek köszönhetjük. De a legszenvedélyesebben talán az olasz Giuseppe Tornatore imádta a mozit, egész filmet áldozott gyerekkora „kis piszkosára” emlékezve. A Cinema Paradiso hőse minden idejét itt tölti, itt készül az életre, itt csókolózik először, kora filmcsillagait utánozva. (Nem véletlenül tépelődnek a szexológusok azon, vajon hogyan instruálták csókolózás terén egymást az emberek a Lumière testvérek előtt: alighanem évszázadokon át bolyongtak az összeütköző orrok és fogak útvesztőjében.)
Nem is hoztam volna szóba a dolgot, ha nem olvasnám elborzadva: immáron Hollywoodban is a mozi haláláról cikkeznek, pedig kedvencem még a televíziók elterjedését is túlélte a 60-as években. Neves rendezők szerint most azonban előfordulhat, hogy a filmek a jövőben a járvány miatt végleg a streamingcsatornákra költöznek, és így hiába fűz számtalan feledhetetlen emlék hozzájuk, közönség híján a mozik sem nyitnak ki újra. Hogy mit veszítenénk velük? Megannyi más szórakozási formával, például a színházakkal, koncertekkel együtt a közösségi élmények átélésének talán legfontosabb színterei tűnhetnek el az életünkből. Helyek, ahol a művészet erejének segítségével együtt tudtunk sírni, nevetni, tapsolni, és ha kell, felháborodni embertársainkkal. Egyik fő újévi reménységem hát, hogy talán a mozira is igaz a mondás: akinek halálhírét keltik, sokáig él majd.
Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.
