Igen, kedves Olvasó, szeretném meghívni egy kávéra és egy jó beszélgetésre! Minden ember élete regény – közhely, de van benne igazság –, ezért keresek olyan partnereket, akik a hétköznapok harcait vívják, és a sorsuk furcsa, szép vagy drámai.
Gyakran eszembe jut Örkény István zseniális mondata, miszerint ,,akinek nincs humorérzéke, az nagyobb gaztettekre is képes”, hiszen rendszeresen tapasztalom, hogy az önmagukat halálosan komolyan vevő, mosolytalan emberek jóval többet ártanak a környezetüknek és önmaguknak, mint azok, akik mankóként használják a humorérzéküket és az öniróniájukat a túléléshez. A mellettem sétáló Anita, akivel a karantén idején maszkban és kabátban találkozunk egy parkban, nevetve, könnyezve fintorog a saját tévedésein.
Kötelező barátság
– Olyan volt számomra Peti, amikor kisgyerekek voltunk, mint isten súlyos csapása – meséli. – Elálló fülű, erőszakos, pökhendi gebe, állandóan folyt az orra, és ha valami nem úgy történt, ahogy akarta, azonnal bőgni kezdett, és örökké focizni akart velem. Persze az anyja meg az én mamám szerint, akik gimnazista korukban barátkoztak össze, majd egyszerre lettek velünk várandósak, Peti szép, szőke kisfiúként remekül illett hozzám, a kreolos bőrű, vörösbarna, nyugodt kislányhoz. A valóság? Két idétlen óvodást, egy izgága, sovány fiút meg egy gátlásos, dagi lányt kényszerítettek barátkozásra. Együtt cipeltek minket színházba, moziba, kirándulni, nyaralni, és nem vették észre, hogy ki nem állhatjuk egymást. Ők órákon át beszélgettek, mi pedig csépeltük egymást, ami mindig bőgéssel végződött. Peti azért sírt, mert nem volt ereje ahhoz, hogy alaposan elverjen, legfeljebb rám sózott egyet-kettőt, én azért, mert nem tudtam törleszteni, hiszen ő gyorsabb volt, elfutott.
