Egy ország ismeri: negyvenkét éve látható a képernyőn, és mindig ügyelt arra, hogy hiteles maradjon, mégis tele van meglepetésekkel. Szívesen lett volna oknyomozó újságíró, Kárpátaljáról eszébe jut a moncsicsis táskája is, és volt olyan adás, ami előtt az izgalomtól szinte két napig nem aludt.
– Paris Hilton dokumentumfilmjét láttad?
– Nem.
– Arról szól, hogy az Instagramon, ahol több mint tízmillióan követik, felszínes, affektáló sztár, de ez csak szerep, ami pénzt hoz neki. Valójában okos és érzékeny nő, aki otthon tréningruhába bújik. A te személyiséged mennyire különbözik attól, amit a közönség lát rólad?
– Ha mondjuk baráti társaságban ülök, általában hasonlóan viselkedem, mint amikor televíziós műsort vezetek, tehát úgy gondolom, ez már itt megdől. Elhiszem, hogy Paris Hilton komoly nő, végül is mindenki változhat, de azért még emlékszem arra, hogy buliból buliba mászkált, és szexvideók készültek róla… Én mindig törekedtem arra, hogy önazonos maradjak. Szülői értekezleten nyilván nem ontom a poénokat, és a kenyeret sem úgy kérem a közértben, mintha száz kamera venne.
– A médiából mindenkit ismersz. A magyar sztárokra mennyire jellemző, hogy szerepet játszanak?
– Valamilyen szinten minden ember szerepet játszik, hiszen te is más vagy a munkahelyeden, mint a családoddal, és ez igaz bárkire, nem kell hozzá a médiában dolgozni. Így van rendjén. Nem hiszem, hogy egy szigorú tanárnő a saját gyerekeivel is röpdolgozatot írat, ha nem raknak rendet a szobájukban. Vagy hát ki tudja. Lehet, hogy nekem is be kellene vezetnem otthon.
– Több ismerősöm, amikor mondtam, veled fogok beszélgetni, azt vágta rá, hogy szereti a humorodat. Volt olyan poénod, amire sok év után is szívesen emlékszel vissza?
– Poénokat nem tudok mondani, inkább helyzetekre vagyok büszke. Például, amikor megkerestek a Heti Hetestől, hogy szeretnének kipróbálni. Nagyon erős brigád vitte akkor, ne kérdezd, honnan volt hozzá bátorságom, de éreztem, ott a helyem, meg kell tanulnom ezt a műfajt. Az első felvétel előtt két napig nem aludtam, annyira izgultam, pedig mindenkit ismertem a műsorból. De azért nőként ez a fajta szókimondó humor nehéz, mert a mai napig nem fogadják el tőlünk, rögtön az jön, hogy nagyképűek, arrogánsak meg biztos féltékenyek vagyunk. Emlékszem, az is eszembe jutott, hogy ha ideges vagyok, hintázom a széken, és biztosan hanyatt vágódom majd, de úgy voltam vele, nem baj, legalább lesz egy poénom. Aztán valahogy megéreztem az egésznek a ritmusát. Pedig kemény műfaj, fontos, hogy vágjon az agyad. Hozzáteszem, a többiek nem kíméltek. Egyszer Hajós Andris azt mondta: körbepisiltünk, és befogadtunk a falkába.
