Ha volna egyetlen következtetés, amely A korona (The Crown) című Netflix-sorozatból levonható, az lehetne, hogy hagyomány és emberség összecsapásából többnyire a hagyomány kerül ki győztesen. A film mégis a királyi család tagjainak emberi arcát mutatja meg. Ugyanakkor abban a veszélyes zónában mozog, ahol kellően sok minden igaz belőle ahhoz, hogy a nézőben azt az illúziót keltse, a valóságot látja.
A korona II. Erzsébet brit királynő (a fiatal uralkodót Claire Foy, az idősödőt Olivia Colman alakítja) uralkodását mutatja be, a tervek szerint hat évadon keresztül. A sorozat idehaza is népszerű, és nézettségét Diana (Emma Corrin) karakterének megjelenése a negyedik évadban tovább fokozta. A film egyik legnagyobb erőssége, hogy szinte minden sorsfordító helyzetben behozza az említett dilemmát. A hagyomány és az emberség, a rögzített protokoll és a hibázás lehetősége, az állandóságot képviselő felfogás és a megújulás vágya folytat állandó küzdelmet a Windsor-házban, ahol drámáknak és heves érzelmeknek nincs helyük. Ahol szigorú előírások szabályoznak minden percet, és ahol az egyediség, a különbözőség végzetes is lehet.
Csak semmi érzelem!
A másik erőssége, hogy a királyi család magánéletének bemutatása mellett a történelmi eseményeket, a válságokat és a technológiai fejlődést is nyomon követhetjük egy fiatal, tapasztalatlan királynő első éveitől kezdve a magabiztos, érett uralkodó koráig. Mindennek során nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az ámulatba ejtő tényt, hogy hetven év alatt rengeteg minden megváltozott, csak egyvalami nem: a brit királynő távolságtartó, mégis alapvetően szeretetre méltó személye.
