Ebédelek. Mihelyt a nyelvemen érzem a rizikeleves üde ízét, bevillannak a dencsházai képek. Ahogy a Banyaerdő társadalmi vállalkozás „boszorkáival”, Tündével, Marikával, Mónival és Krisztával járjuk az erdőt. Látom magam előtt a lila pereszkével és sötét trombitagombával teli kosarakat, a tuskó-, galamb-, fafül- és még ki tudja, hány gombafajta tarka keveredését. Mert akit egyszer a gombák megbabonáztak, egész életében a rabjuk marad!
Dencsháza. Ötszázhatvan fős falu Baranya megyében, a szigetvári járásban. Hétfő délelőtt van, mindenki a dolga után jár, az utcák kihaltak. Az Erdei Gomba és Növény Feldolgozó Üzemet keressük. Hogy is mondták a telefonban? A régi iskola épületében találjuk. Szemben egy felújított, hófehér ház zöld kapuval: ez lehet az!
– Hát idetaláltak? – szalad elénk a kezét összecsapva Vető Tünde, az üzem vezetője. – Akár indulhatunk is gombászni, vagy előbb megebédelnének?
A gombászást választjuk, jólesik a mozgás a többórányi autózás után. De a közeli gyertyánerdőig még kocsival érdemes menni. Három asszony ül be mögénk, a negyedik, Hollósi Kati nem érzi jól magát, hazament, mondják.
– Csak nem mérges gombát evett? – kérdezem gyanakvón.
– Dehogy! – neveti el magát az örökké derűs Tünde. – Az itt nem fordulhat elő.
– Kivéve, ha egyik reggel én nem jövök be – kuncog rangidős szomszédja, a bogárszemű Pappné Borbély Marika. – Gyerekkorom óta szedjük a gombát, és én minden ehető fajtát, ami nem árusítható (több száz ehető van, de csak nyolcvanegy fajta árusítható), hazaviszek, és elkészítem vacsorára. Eddig még nem történt semmi bajunk.
– Na, ha ezt Kriszta hallaná! – hahotáznak most már mindhárman. Mint kiderül, Nagy Kriszta, a főnökasszonyuk, a vállalkozás egyik alapítója okleveles gombavizsgáló. Minden egyes gombát, amit az asszonyok begyűjtenek, alaposan ellenőriz. Hetente egyszer jön, holnap érkezik Budapestről, már alig várják. Addig is teszik a dolgukat.
– Én reggel hatkor már itt vagyok, mosom a gombákat, aztán berakom őket a szárítóba – avat be a munkafolyamatokba Marika. – Most is beállítottam a laskát még két órára, az éjszakai szárítás nem volt elég neki. A szárított gombák egy részét, főleg a vargányát porítjuk, isteni például fasírtba keverve. Tegnap sütöttem, majd megkóstoljuk! Aztán van olyan gomba, a géva, amit savanyítunk, és olyan is, amit megfüstölünk. De a Banyaerdő favorit terméke a vargányás gombakrém. Meglátják holnap, hogyan készül. Ezenkívül főzünk be szörpöket meg lekvárokat is, a faepertől az erdei szamócán át a rozmaringos sárgabarackig, szigorúan tartósítószer nélkül. Folyton új receptekkel kísérletezünk, Kriszta minden ötletet örömmel fogad. A legutóbbi újításunk a bokácszörp. Fanyar bodzabogyóból és édes akácvirágból készítettük, tökéletes ízkombináció. Persze hogy szenzációt keltett a budapesti biopiacokon!
„Ti vagytok a kabaláink!”
Közben megérkezünk a gyertyánoshoz. Kapok egy kosarat a kezembe, és elindulunk a bokáig érő avarban. Marika tovább mesél. Gyerekkora óta rajong a növényekért, nem tudta eldönteni, kertésznek tanuljon-e, vagy 3 tanítónőnek, vallja be. Végül a kertészet győzött, otthon már el is kezdte kialakítani a sajátját. Az az álma, hogy eltűnjön a pénz a falusiak életéből. Képzeljem el, milyen aranyélet lenne itt, ha ő zöldséget adhatna cserébe mondjuk kecsketejért! Mindenből csak annyit termelnének, amennyi a megélhetéshez kell, nem rabolnák ki a természetet. Csak mondja és mondja, miközben le-lehajol egy-egy gombáért. Ez tuskó, ez galamb, ez őzlábú…
– Nahát, tele van az erdő alja, erre nem is számítottunk! Ti vagytok a kabaláink! – nevet, és szaporán gyűjtöget tovább a kosarába. Kicsi és kecses, erdei tündért idéz, ahogy a fák között szökell.
Ekkor tűnik fel Andris, Marika tizenhárom éves fia, aki gyalog jött utánunk az iskolai órák végeztével. A fején hatalmas fehér gombakalap, akkora, hogy huszárcsákónak is beillene: óriás tölcsérgomba.
– Épp itt egy kenyérgomba – kap fel az avar alól egy pufi, pirospozsgás gombát. – Marika odaugrik, kettétöri, és az orrom elé tartja: milyen az illata?
– Vajas – állapítom meg.– Az ám! Tejelő gomba. Nem csíp – az asszony bizonyítékul megnyalja a gomba kalapját a törésfelületen.
Tünde ezalatt szorgosan fotóz az okostelefonjával. Odapillantok. Az avar alól piros, sárga pöttyös tojásszerűség domborodik ki. Így születik a mesekönyvből jól ismert légyölő galóca. Egy éjszaka elég hozzá, és a kalap elválik a tönktől, hogy teljes szépségében kibontakozva a fény felé nyújtózzon, tudom meg. Maga a csoda!
– Egész gyerekkoromban ezeket az erdőket jártam, de észre sem vettem a gombákat – magyarázza Tünde elbűvölve. – Most meg imádom vadászni is, meg gyűjteni is. Egyedül az ízéért nem vagyok oda. Egyébként cukrásznak tanultam, szeretek főzni, és most marad is rá időm. Ebben az üzemben nincs verseny. Ki mennyi gombát talál, begyűjti, és másnap feldolgozzuk. A környéken nem nagyon van munkalehetőség. Én mondjuk pont a sajtgyárból jöttem el, mert nem bírtam gyerekek mellett a három műszakot, és mostanra már három unokám is született. A szövetkezet szerencsére családbarát, hozhatjuk magunkkal a gyerekeinket is, ha úgy alakul. Ezért lehet most Andris is velünk.
Se nem állat, se nem növény
Ekkor hangzik fel Mónika kiáltása: menjünk gyorsan, valami izgalmasat talált! Köréje gyűlünk. A fák alján fekete, fura alakú gombák csoportosulnak. Mónika előkapja az okostelefonját, és egy gombafelismerő applikációval próbálja megfejteni, milyen fajtával állunk szemben. Marika is felüti a gombahatározóját. 555 fajta képe látható a könyvben, de úgy tűnik, mi megtaláltuk az 556.-at. Nem, kiált fel, ez a sötét trombitagomba! Értékes fűszergomba, különösen vadhúsok és pástétomok készítéséhez ajánlják, olvassa hangosan. Ó, ennek Kriszta nagyon fog örülni! Azzal a három nő szedni kezdi a trombitákat.
Mónikát még nem faggattam ki, ideje megérdeklődöm tőle, hogy került a feldolgozó üzembe.
– Eredetileg bőrdíszművesnek tanultam, Szigetváron dolgoztam a cipőfelsőrész-készítő üzemben – feleli. – Amikor Krisztáék másfél évvel ezelőtt meghirdették ezeket a munkahelyeket, azonnal jelentkeztem, annyira hiányzott már a friss levegő. Szerencsém volt, kiválasztottak. Szeretem a természetet, a gombák szépsége különösen elbűvöl. Szerintem aki egyszer kipróbálja ezt a műfajt, soha nem fogja abbahagyni.
Andris megéhezett, az édesanyja előveszi neki a batyuból a „hamuban sült” fasírtot. Fokhagymagombát tett bele, közli, ugyanolyan íze van, mintha rendes fokhagyma lenne, nyugodtan kóstoljuk meg. A gyerekei legalábbis nagyon szeretik, mind a hat. Hat gyerek? Igen, bólint Marika mosolyogva, egyedül nevelte fel őket. Most négyen vannak még otthon, Andris a legkisebb. Hogy tudnak megélni? Ami nincs, az nem hiányzik, mosolyog, a többit meg beosztják. Hovatovább komolyan azon tanakodom, beállok én is dolgozni a szövetkezetbe. Lehet, hogy stressz nélkül jobb dolgom lenne? Két óra leforgása alatt megteltek a kosaraink, az enyém főleg lila pereszkével, mert annyira tetszik a színe.
Két legyet egy csapásra
Másnap reggel 9-kor már az üzemben vagyunk. Tünde hagymát aprít, Marika csiperkét darál, amit az imént hozott magával egy budai pincéből a főnökasszony, ehhez a masszához öntik a porított vargányát, ami varázslatos ízt kölcsönöz neki. Felteszik egy óriási fazékban főni, és amikor már rotyog, Mónika beleszórja a sót meg a borsikafüvet. Illatos párák tekerednek a mennyezet felé. Egy másik méretes fazékban a konzervesüvegeket főzik ki, ügyelnek rá, hogy minden esetben újrahasznosítható csomagolást használjanak. A kamrában is, ahová bekukucskálok, kizárólag ötliteres uborkásüvegeket látok. Csupa érdekes növénynév áll a címkéken: sáfrányos szeklice, szárított körömvirág, füstölt vargánya, tinóru, júdásfüle, de van itt szárított paradicsom, pitypang, ibolya, vadsnidling, turbolya is.
– Tudod, mire való a turbolya? – áll meg a hátam mögött Kriszta. – Fűszernövény erős mentaízzel, pirított gombaételekhez remekül illik. De van porcsinunk is, amiről én azt hittem, gyomnövény, mire kiderült, hogy a fine dining éttermek előszeretettel használják ízesítésre. Igyekszem a gasztronómiát és a gombát összekapcsolni. Ismerek néhány séfet, múltkor azzal hívott fel az egyik, van-e bojtorjángyökerünk. Fogalmam sem volt, mi az. Fogódzkodj meg: lapulevél! Marikáék fogták a hasukat a nevetéstől, mert ők azt vécépapírnak használják, a menő éttermek meg fermentálják. Vesznek tőlünk mindenféle „gazt”, alig bírom megakadályozni, hogy kikapálják őket.
Kriszta harsány, nevetős, és egy percig sem játszik főnökösdit. Ellenkezőleg, azt szeretné, ha minden dolgozó felelősséget érezne az üzemért, és most már a szövetkezetért is, amelyben maguk is tulajdonostársak lettek. Hogy kezdődött a történetük? Kriszta leül mellém, és elcsendesedve mesélni kezd:
– 2013 tavaszán meghalt a férjem, egyedül maradtunk a fiammal. Alig bírtam vonszolni magam a fájdalomtól… Aztán kimentem a Pilisbe, és a természet gyógyítani kezdte a sebet. Emlékszem, éppen kezdődött a kucsmagombaszezon, és én szedni kezdtem őket. Eleinte csak a férjem emlékéhez szerettem volna közelebb kerülni, nagy gombász volt, aztán beleszerettem ezekbe az érdekes élőlényekbe. Közben kaptam egy társadalmi díjat a Romani Platni cigány lakásétterem projektemért, és Bécsben az átadáson találkoztam Mihály Edinával, akit meg a Szimpla Piacért tüntettek ki. Attól kezdve együtt jártuk az erdőt. Ő hamarabb letette a gombaszakértői vizsgát, holott én tanítottam mindenre, de 2018-ban én is levizsgáztam. Akkoriban fogalmazódott meg bennünk, hogy kellene a gombára egy társadalmi vállalkozást építeni. Az mégse járja, hogy a hátrányos helyzetű romák eladják olcsón a felvásárlóknak, akik kiszállítják Olaszországba, ott feldolgozzák, és mi onnan vásároljuk vissza!
Az elhatározást tett követte. Kriszta bevonta a vállalkozásba még egy munkatársát a református egyháznál, Priksz Gábort is. Felmérték a piacot, tesztelték egy fókuszcsoporton a vállalkozás nevét, majd megpályáztak egy munkahelyteremtő társadalmi vállalkozásoknak kiírt EU-támogatást. És nyertek! Azért esett Dencsházára a választásuk, mert Kriszta vezetett itt egy tanodaprogramot, és tapasztalatból tudta, hiába zárkóztatják fel az iskolában a fiatalokat, ha a munkahelyteremtéssel adósok maradnak. A pályázati pénz egy részéből felújították a régi iskolát, megvásárolták a felszerelést a gombafeldolgozó üzemhez, és két évvel ezelőtt elindultak.
– Két legyet ütünk egy csapásra – büszkélkedik Kriszta. – A gombát feldolgozzuk, a termékeket a fővárosi biopiacokon és a webshopunkban jó áron eladjuk, így a helyi asszonyok munkához jutnak. Tíz dolgozóval kezdtük, de a bevételeink messze nem fedezték a fizetésüket. Most sajnos csak négyen vannak: Marika okos, mint a nap, ez már az önéletrajzából kiderült, Móni elkészíti a fotóinkat, Tünde irányítja a munkát, és Katit sem kell nógatni, hogy tegye a dolgát. Gábor és én felváltva jövünk, és hozzuk az egyéb alapanyagokat, a sót, a csiperkét, a címkét a készáruhoz. Ma már a környező falvak lakói is gombásznak nekünk, éppen itt jön egy autónyi rizike.
– Vargányát nem találtak?
– Annak már vége – dörmögi a ladi férfi, azzal átveszi a megérdemelt fizetséget.
Kriszta elégedetten végigpásztázza a rózsaszínben pompázó rizikét, majd megszólal:
– Lányok, indulás az ősbükkösbe! Trombitagombára fogunk vadászni! Ti is jöhettek – kacsint ránk.
Fotó: Bielik István
Szeretnéd megtudni, milyen edzésforma illik hozzád? Töltsd ki tesztünket és nyerj!