Varázslatosan természetes. Nem díva, nem hős anya, csak egy impulzív, tehetséges, szeretni való ember, aki történetesen a színészmesterséget választotta. Ja, és zavarba ejtően őszinte! Nem kell résen lenni, hiszek neki, mint egy régi barátnőmnek. Tulajdonképpen azt a címet is adhatnám a beszélgetésünknek, hogy sznobok, meneküljetek, itt a Fürjecske!

Felhívom, és ő másodpercek alatt megérti, hogy elegem van a Skype-on, telefonon, Teamsen készített interjúkból – szerencsére neki is –, majd pillanatok alatt eldöntjük, személyesen kell találkoznunk. Csakhogy nem sétálgathatunk órákig egy parkban, mert megfagyunk, tehát rövid tépelődés után a kiadóm székházára esik a választásunk. Több kedves kollégám segítségével kerítek egy tágas tárgyalót, hogy veszélyetelenül beszélgethessünk maszkban, s amikor a járvány miatt furcsán üres aula forgóajtajában megjelenik egy filigrán, földszíneket és nagy maszkot viselő nőalak, kétszer is oda kell pillantanom: ő az? Aztán meglátom a maszk felett világító nagy, zöldesszürke szempárt, meghallom a különös színű, jól ismert hangot, és fellélgezem. Az első akadályt vettük, most már tőlünk függ, mire megyünk mi ketten.

– Hogy vagy? – kérdezem, miután megszabadulunk a kabátunktól, sálunktól, és kipakolom a tárgyalóasztalra az otthonról hozott csokikat, kekszeket, itókákat. Anikó eközben egyáltalán nem színésznőhöz illően problémázik egy bukóablak előtt, majd halálosan komolyan felhívja a figyelmemet, nem záródik rendesen, szóljak az illetékeseknek. Belőlem kitör a nevetés, mert ha egy óráig ülnék az ablak előtt, akkor sem venném észre a hibát. Erre ő is fülig érő szájjal válaszol.
– Családi házban élek, minden hibát kiszúrok, de a kérdésedet is hallottam. Jól vagyok. Hogy szokták mondani? „Hogy vagy? Jól. Bővebben? Nem jól.” Bár, ha nem lennék jól, akkor sem részletezném, mert hiába pendülünk egy húron, ebből újságcikk lesz, és én nem szoktam kiteregetni a magánéletemet, még a legkedvesebb barátaimra is csak akkor lőcsölöm rá a problémáimat, ha a magamét már megküzdöttem. Ez persze adottság: csonka családban nőttem fel, testvér nélkül, három emberből állt a família: nagyanyám, anyám és én. De mielőtt bárkinek könnybe lábadna a szeme, gyorsan elmondom, őrületesen nagy szeretetadagot kaptam.

– Számomra ez nem meglepő, az én szüleim szintén elváltak, de még ma is az a határtalan szeretet tart harmóniában a világgal és önmagammal, amit gyerekkoromban kaptam.
– Nekem meló, hogy harmonikus legyek, de érdemes azért dolgozni, hogy az ember jól legyen a bőrében. Hiszen nem harmonikusan élni rossz, majdnem azt mondtam, sz.r, ám ez nem tűr nyomdafestéket… De azt tudd, hogy az én életemből nem kisétált egy apa, ahogy „szokás”, mert mire előbújtam a világra, ő már nem élt anyukámmal. Később sem volt kíváncsi rám. Húszéves koromra jöttem rá, nem kell egy idegen ember nevét hordanom egész életemben, miközben anyám hosszú évek óta vesződik velem. Elballagtam tehát a hatodik kerületi tanácshoz, és felvettem anyukám vezetéknevét. A reakciója cuki volt: „Édes lányom, húsz év után csinálsz belőlem leányanyát?” Ugye megismerhető valaki egy ilyen mondatból? A kilencvenedik évébe lépett idén, és nagyon várja a járvány végét, hogy egymás nyakába borulhassanak az unokájával.