Sok remek szereppel ajándékozta meg a közönséget, ám egy ideje nem találkozhattunk játékával a színházakban. Vajon miért vonult vissza? Erről is beszélgetett vele régi jó ismerőse, Szegő András.
– Amikor nemrég befejezted az önéletrajzod megírását, mit éreztél? Megnyugvást, hogy tisztáztál magaddal sok mindent, vagy zaklatottságot, hogy kénytelen voltál szembesülni a megoldatlan problémákkal, amiket addig elűzni próbáltál vagy lezártnak hittél?
– Nagy megnyugvást. Lassan írtam, mindent ellenőriztem, mindennek utánanéztem, nehogy megcsaljanak az emlékeim, vagy tudat alatt megpróbáljak önmagamnak felmentést adni hibáimra, melléfogásaimra, tévedéseimre. A magam múltját, életét kerestem, és végtelen boldogsággal töltött el, hogy visszatért a Trombitás utca környéke, anyám mondatai, nővérem szavai, hangulatok, színek, ízek, illatok, fények, készülődések, szerepek, előadások, emberek, akik már nincsenek közöttünk, akik annyira meghatározók voltak, és azok a mai napig is számomra. Ismét megjelentek nekem, tudtam velük beszélgetni, csodálatos közös emlékeket felidézni…
– Ám ugyanígy nyilván szembesülnöd kellett kudarcokkal, fájdalmakkal, veszteségekkel is.
– Igen… Sajnos nem lehet válogatni. Ezek is mind megtörténtek, és ezeket is mind megírtam. Ami igazán békét adott a lelkemnek, hogy bár sok hülyeséget, meggondolatlanságot követtem el, de olyat nem, ami miatt most szégyellnem kellene magam.
– Mi volna olyan, amit most szégyellnél?
– Ha ártottam volna. Azt nem tudnám elszámolni magammal. De senkinek, sem barátnak, sem kollégának nem ártottam. Volt, hogy megszűntek kapcsolatok, de akkor sem gyűlölködéssel, haraggal vagy bosszúvággyal.
– Ennyire jóságos ember vagy?
