A járvány előtt rendszeresen találkoztunk Lajos Marival és lányával, Zsófival a szerkesztőségben. Tartásukból, finom megjelenésükből és stílusukból egyértelműen látszik, hogy rokonok, ugyanakkor azt is lehet érezni, hogy sok dologban nagyon mások. 

– Amikor elkértem a telefonszámodat, anyukád jelezte, hogy mivel te nem vagy olyan extrovertált, mint ő, nem biztos, hogy vállalod az interjút. Valóban ennyire különböző a személyiségetek?
– Felszínesen úgy tűnhet, hogy hasonlítunk, telefonban például sokan összetévesztik a hangunkat, de aki ismer minket, az tudja, hogy nagyon eltérő az egyéniségünk. Amiben egyformák vagyunk, az egyfajta kiegyensúlyozottság, derű. Nem tudom, ez közös tőről fakad-e, vagy külön-külön hordozzuk magunkban. Nekem kisgyerekkorom óra mondják, mennyire elképesztően nyugodt vagyok.

– Tény, mindig irigylésre méltóan stabilnak tűnsz, ahogy anyukád is.
– Ő azért könnyebben felhúzza magát, és ahogy múlnak az évek, érthető módon aggodalmasabb is. Én gyerekként sem nyüzsögtem soha, ha választhattam, a játszótéri rohangálás, mászókázás helyett inkább otthon rajzoltam, vagy fésülgettem a babáimat. Anyu sem ideges, kapkodó típus, de ő fiatalkorában sokkal dinamikusabb volt, mint én valaha.

– Mekkora kihívás Lajos Mari lányának lenni? Azt mondják, a híres emberek gyerekeinek – különösen az egyneműeknek – nehéz dolguk van.