Újító lendülete nem engedte, hogy gúzsba kössék a művészetét. Színpompás képein a mindennapok derűje és mély természetszeretet köszönt vissza egy olyan korban, amikor a mesterkélt pózok voltak népszerűek. Szinyeit a kritikusok kigúnyolták, személyes csapások sora sújtotta, míg el nem érte a megérdemelt sikert. Festészete ma aktuálisabb, mint valaha.
Különös festmény fogadta azokat, akik az 1873-as bécsi világkiállítás magyar tárlatát akarták megnézni. A magyar képzőművészet színe-javának munkáit állították ki, Barabás Miklóstól Munkácsy Mihályig, ám a bejárat fölötti, egyik legjobb helyre mégis egy még ismeretlen, ifjú művész képe került. És nem akármilyen kép! A derűsen színpompás festményen nem a történelmi múlt nagyjai vagy mitológiai alakok sorakoztak fel, ahogy akkoriban elvárták volna. Nem, ezen egy fiatal társaság szórakozott az árnyas lombok alatt egy rozstábla melletti mezőn. A teátrálisan hősies pózokhoz, egész történeteket elmesélő témákhoz szokott közönséget zavarba ejtette a festményről sugárzó egyszerű életöröm. A Pesti Napló elhíresült tudósítása például a színvilágot még ugyan értékelte, de a témát már elítélte: „A kolorit meglepő. Csupa tűz, csupa élet… Kár, hogy a feldolgozott tárgy rémisztően prózai. Modern pantallóban, zubbonyban, felöltőben mulatozó emberek! Egy modern majális. Lehet-e köznapibb anyag a világban?” A korszak legelismertebb kritikusa, Keleti Gusztáv később még ennél is kíméletlenebbül nyilatkozott, szerinte az alkotó, Szinyei Merse Pál színőrületben szenvedett.
