Kapcsolatuk eddigi tizennyolc évében számos kisfilmet, játékfilmet, sorozatot forgattak együtt, Károly rendezte Mónit színpadon is. Mégsem örülnek, ha úgy utalnak rájuk mint művészházaspárra, nem hakniznak a magánéletükkel, jobban szeretnek fontos dolgokról beszélni.
A járványhelyzetre való tekintettel videóhíváson keresztül beszélgetünk, és amikor végre meglátom őket a képernyőn, hirtelen minden kihullik a fejemből, mert kettejük közt ott tornázik a nyolc hónapos kisfiuk, és jókedvűen „magyaráz”. A vidám kis lovag kíváncsian néz rám, majd lekéredzkedik a földre. A szülők fél szeme rajta, de közben figyelnek rám.
– Az elmúlt évben mindenkinek megváltozott az élete, de a tiétek különösen. Bővült a családotok, és a korábbi mozgalmas napok után sokat vagytok otthon. Hogy élitek meg az új helyzetet?
MÓNI: Nagyon jól – mondja, és az egész arcát beragyogja egy óriási mosoly. – A járvány okozta nehézségek és a lehetetlen szituációk ellenére én nem bánom, hogy kicsit meg kellett állni. Jólesik, hogy egy időre szünetel a szinte gyáripari munka. Ugyanakkor nehéz, mert nem keres az ember pénzt. Szabadúszóként csak akkor van fizetésem, amikor játszom.
KÁROLY: Ezért jó, hogy bár Móni bevétele kiesik, én újra forgatok reklámfilmeket, ami anyagilag fenntart bennünket.
MÓNI: Károly nagyon keményen magára vette a dolgozó ember feladatait. Én hiszek abban, hogy az életben mindig van valamiféle balansz, a nehezebb időszakokban is kerül valami a serpenyő másik felébe. Jó, ha ezt észrevesszük, kell, hogy ennek tudjunk örülni. Amikor Károly kapott reklámfilmes munkákat, teljesen megnyugodtam, hogy békésen tudok itthon lenni. (Ebben a pillanatban kezd el a kislegény kurjongatni.) Már amennyire békés lehet egy pici babával az élet. Lábammal fuvolázok, kezemmel citerázok, orommal gurgulázok, van itt minden. És persze sok dologgal küzdünk. Az oltással, az első megfázással, a hozzátáplálással, rengeteg az újdonság. Bevallom, néha sírok is, amikor hullámokban tör rám a kétségbeesés. Azért merem mondani, mert ez sok anyukánál jelentkezik, olyan nincs, hogy minden rendben legyen. És azt is tudjuk, hogy amikor az ember fáradt, hamarabb el tud keseredni.
– A kisfiatokat tavasszal fogadtátok örökbe, és tudjuk, ebben az esetben egyszer csak megszólal a telefon, és akkor azonnal indulni kell. Mennyire voltatok felkészültek, amikor jött az a bizonyos hívás?
KÁROLY: Semennyire. Elkezdtük olvasni a babás könyveket, és öt nap múlva itthon volt a fiunk.
MÓNI: De ez a semennyire csak bizonyos szempontból igaz, mert ezt megelőzte kilenc év várakozás. Én nem kilenc hónapig, hanem kilenc évig vártam a gyerekem. Aki ilyen sokáig vár, és túl van sokévnyi próbálkozáson, az nem rendezi be előre a gyerekszobát, mert garantált a mély depresszió, ha folyton azt nézegeted. Ragaszkodsz ahhoz, hogy mindent a maga idejében. Hál’ istennek, a Fészek Alapítvány munkatársai fantasztikus segítséget nyújtottak.
KÁROLY: És sok szempontból egyszerűen csak sodródtunk az árral.
MÓNI: Megmutatták a kórházban, hogyan kell etetni, pelenkázni, a köldökcsonkot kezelni. Normális esetben ott lehettem volna vele együtt az első pár napon, de a Covid miatt nem lehetett beköltözni.
KÁROLY: Ezért volt, hogy az előtérben, a lift előtt egy sárga várószéken, egy műanyag játék babán mutatták meg, hogyan kell pelenkázni. Mondhatom, ettől nagyon megnyugodtunk… Móni kétségbeesve zokogott, szerencsére nagyon kedvesek voltak az ott dolgozók.
MÓNI: A fiunk hétfő éjjel született, kedden reggel már ott voltunk, szerdán találkozhattunk vele, és pénteken hazahoztuk.
