Elveszítettünk egy kivételes színésznőt, fiatalon. Mindössze 53 éves volt. Tudtuk, hogy súlyos betegséggel küzd, s miután egyszer már visszatért a színpadra egy komoly műtét után, most is bíztunk a gyógyulásában. Játékfilmek, megörökített színházi előadások maradnak utána, és a fennakadt szavak… Szegő András búcsúzik tőle.
Vajon mi adja valójában egy színész rangját? A kapott kitüntetések, címek, elismerések? Jobb, ha szembesülünk vele, hogy aligha. A Latinovits Zoltánnak tulajdonított szavak szerint azokat nem kapja egy színész, hanem osztják neki. Sokszor bizony „egyéb szempontok” alapján. A legkülönbözőbb rezsimek olykor ezzel jutalmaztak kiállásukért valakiket, vagy esetleg így próbálták magukhoz édesgetni őket, így sok színészóriás nem kapott soha semmit, és sok színésztörpét halmoztak el kitüntetésekkel. Akkor az ismertség, népszerűség, a futtatottság lenne az ismérv? Aligha. Ehhez sokszor elégségesek a jó kapcsolatok, jó társaságok, látványos, dérreldúrral propagált, kritikával megtámogatott „hálás” szerepek, néhány zsíros reklám, csatornák „arcaivá” lenni, és idehaza híressé válik valaki. Viszont létezik egy igazi értékmérő, hogy maga a szakma hova sorol valakit, milyen rangot ad neki. A szakma értékel, tévedhetetlen pontossággal adja meg ki-ki rangját. Ott csak az érték számít. A legfuttatottabb sztárszínész is csak közlegény lehet a belső ranglistán, és a bármi okból nem képességeihez méltón kezelt színész is tábornoki rangban van nyilvántartva, és szalutálnak neki (Őze Lajos, Görbe János és még sokan…). Én a Vígszínház mellett lakom, és esténként, előadások előtt az utcán az elmúlt években volt alkalmam találkozni az ország méltán körülrajongott, valóban nagyszerű művészeivel, művésznőivel. Mindannyian Börcsök Enikőt akarták megnézni valamelyik előadásban. A legnagyobbak is úgy érezték, őt muszáj látni, tőle muszáj tanulni, okvetlenül fontos inspirációt kapni. Ő a szakmának tábornoka volt, marsallja, ellentengernagya, legmagasabb tisztjeinek egyike. Ez a sokszor gátlásos, visszahúzódó, a külsőségekkel, karrierrel, érvényesüléssel mit sem törődő – ha megengedhető ennyi profánság őt idézve: „szarok rá” – hölgy volt, a valaha élt egyik legeslegnagyobb színésznő e hazában. Sem elődje, sem utódja. Titokzatos, egyedülálló tünemény. Természeti jelenség. Ruttkai Éva királynőként „bevonult”, Tolnay Klári méltóságteli bájjal betipegett, Gobbi Hilda az ősbölények nyomatékával becsoszogott. Törőcsik Mari egyszer csak – mint a mindenség része – „ott terem”. És Börcsök Enikő? Ő egyszerűen megjelent. A szél fúj, az eső esik, az idő múlik, Börcsök Enikő pedig ugyanezzel a természetességgel előtűnik. Surranása szinte észrevétlen, a jelenléte viszont nagyon is nyomatékos. Mintha csak életének, pályájának, művészetének foglalata volna. Váratlanul, szinte észrevétlenül érkezett, akkortól azonban áthatóan és megkerülhetetlenül ott volt. Egészen egyedi jelensége színjátszásunknak. Nem volt sem szerepköre, sem műfaja, sem besorolható kategóriája. Se nem komika, se nem tragika, se nem primadonna, se nem szubrett, se nem naiva, se nem hősnő. Mindegyik, és egyik sem. Póztalan, eszköztelen jelenlétével, csupán megkapó személyessége révén tette minden szerepét közvetlenné, személyessé, ott előttünk megszületővé, egyszerre álommá és valósággá, földön járássá és mennyei sugárzássá. Igazságokat varázsolt, tündérálmokat tett profán valósággá.
Turkálóból öltözködött, nem járt fodrászhoz, nem sminkelte magát. Minek? Mit szólnának a barátai egy tisztes külvárosi söntésben, ahova a párjával szeret esténként beülni, beszélgetni?! Előttük rittyentse ki magát, velük viselkedjen művésznőként?! Körülröhögnék. És mit gondolna ő, hogy kencézi magát egy tükör előtt? Elment az a kevéske eszed is, Börcsök?! Ha játszani akart, bárki más lenni, arra ott volt a színpad! Ott bárki, bármi lehetett és volt. Ott bármilyennek mutathatta magát, bármit kiadhatott magából. Őrületeit, vágyait, szenvedélyeit. Ez csak játék volt kezdetben a részéről, és közben rájöttem, hogy miközben játszik, belül, lelke mélyén szabad. Azt érzi, képzeli, gondolja, amit akar, és olyankor boldog. Ez vitte erre a pályára, ezért is lett színésznő. Nem a csillogás vonzotta, hanem a játék adta szabadság. Illúzió? Bölcsesség? Folytonos menekülés? Hiszen a játék rendre véget ér, legördül a függöny, és akkor ott sorakoznak a napi problémák. Sőt az ő életében még ezeknél is ezerszer cudarabb problémák. Dialízis, vesetranszplantáció, egyáltalán visszatérés az életbe. „Ezek már messze nem voltak játékok… Ezek nem… – mondta egyszer. – Nagyon nem… Évekig minden reggel fél hatra a kórházba, és nyolcig egy gépre kötve létezni, látni, miként torzul el a testem, puffad az arcom, folyik szét az alakom, észlelni, hogy kifolyok minden szerepből, tudomásul venni, hogy csak egy új szerv segíthet, várni egy donort, és igyekszem újra megtalálni a helyemet a világban… Igyekeztem úgy tekinteni az egészre, mintha kívülálló lennék, nem is velem történne, néznék egy horrorfilmet, és közben sok elképesztő élményt megtapasztalhatok magamon… A furcsa az, hogy egyrészt úgy érzem, még egy hasonló megpróbáltatást nem bírnék elviselni, másrészt azonban most, utólag azt mondom, nem bánom, hogy velem mindez megtörtént. Rendbe került bennem sok kérdés magamról, a világról, amelyek addig problémát okoztak. És jobb pillanataimban abban reménykedem, hogy ebből a pokoljárásból tudtam meríteni, hogy ezektől az élményektől talán több lettem, talán újabb lehetőségek is tárultak fel bennem vagy előttem.”
Börcsike, lehet, hogy ez az egész hülye halálosdi is csak játék, csak kíváncsi voltál rá?
Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel, MTI/Sándor Katalin, Tóth Beáta, Bartók István, Vörös Szilárd
