Tán két évvel ezelőtt jelentette ki egy cégvezető többek társaságában, hogy az otthonában soha nincs hangos szó, mert a férjével mindenben egyetértenek. Aztán tavaly év elején hallottam, elváltak. Mert bizony a fényesre suvickolt kirakat nem véd meg a konfliktusok robbanásától, hiszen léteznek szép, jó, tartós kapcsolatok, de tökéletesek nincsenek.
Egy harmincegy éves informatikus ma is elborzadva emlegeti, hogy a szülei végigveszekedték a gyerekkorát. Amikor kicsi volt, elbújt a szobájában, ha késő éjjel is zengett a ház, fejére húzta a paplant, de kamaszkorában már figyelt. Tőle hallottam az elfajuló házastársi viták legkiválóbb leírását.
– A veszekedéseik nyugodt beszélgetésként indultak, majd percek alatt tört ki a hangos szóváltás, amelyben egyáltalán nem értették, mit kiabál a másik. Mintha anyám kínaiul, apám pedig norvégul mondta volna a magáét. Mindig ugyanazt… Anya legfőbb kifogása az volt, hogy apám nem becsüli, és a nagymamával beszél meg mindent, apa rosszul volt attól, hogy napi tízórányi munka után egy citromarcú, mártír feleség fogadja. Egyetlen dologban pendültek egy húron: én tehetséges, de neveletlen, hülye gyerek vagyok. Arra egyikük sem gondolt, milyen légkörben nevelődöm.
