A modellek és a divatvilág irányítói évek óta használják és kihasználják egymást, hol egészen finom manipulációkkal, hol nagyon is szembeötlő módon. De vajon ki áll ma nyerésre?
Stephen Fried újságíró Thing of Beauty című, Gia Carangi egykori topmodellről szóló életrajzi könyvében olvasható egy beszámoló egy kétnaposra tervezett kampányfotózásról, amelynek során a modellek, az akkori szupersztárok – köztük Gia – annyira kiütötték magukat drogokkal és alkohollal, hogy napokig nem tudták őket kamera elé állítani. Közben persze fizetni kellett a fotózásra bérelt luxushajót és helikoptert, a stáb többi részét és a dorbézolás során keletkezett károkat. A divatszakma háttérembereiben már akkoriban körvonalazódott a gondolat: szuper a szupermodell, de csak ha bármikor lecserélhető.
A 80-as évek végére, amint a luxusdivat mint egyre szélesebb tömegeket megszólító iparág nőni kezdett, a divatiparban felállt a status quo, olyan elmozdíthatatlan döntéshozókkal, akik közül sokan egészen napjainkig pozícióban maradtak: a modellügynökök, casting directorok (aki kiválasztja, kik vehetnek részt modellválogatáson egyes kampányokhoz – a szerk.), tervezők, fotósok és divatszerkesztők visszavették a hatalmat a modellektől. A kilencvenes években befutott szupermodellek – bár habzsolták az élvezeteket – már profik voltak. Ha munkáról volt szó, fegyelmezetten álltak kamera elé, mert tudták, hogy csinos lányok egész hada várakozik mögöttük ugrásra készen, hogy átvegye tőlük a stafétát.
Linda Evangelista, Naomi Campbell, Polly Mellen, Christy Turlington
Nagyon fiatal és kezes
Mivel a tervezők, bár van, aki bevallja, van, aki nem, leginkább a rajzasztalon szeretik az alkotásaikat, olyan modellekre vágynak, akik a legjobban megfelelnek a légies, kétdimenziós ideálnak. A 2000-es évek elejét hatalmas modelldömping jellemezte: a nemzetközi ügynökségek szezonról szezonra lányok tömkelegét szabadították az iparágra. Jómagam is nemzetközi modellként dolgoztam akkoriban, a világ vezető ügynöksége, az IMG képviselt három országban, és nyolc szezonon keresztül bírtam azt a szinte embertelen tempót, amit az iparág diktált. Ez szinte rekordnak számított. A piac egyre kiszámíthatatlanabbá vált, a döntéshozók pedig egyre szeszélyesebbé, így az ügynökségek gyakran vaktában lövöldöztek. Akkoriban a lányok mind nagyon vékonyak, nagyon fiatalok és nagyon fehérek voltak, és többségük egy-egy szezon után általában el is tűnt a süllyesztőben. Annyira nagy volt a fluktuáció, hogy a 2000-es évek közepére a divatújságírók már a szupermodellek eltűnéséről beszéltek.
Ebben az időszakban kevesen tudtak kiemelkedni az arctalan tömegből. Azokban, akiknek sikerült – például Natalia Vodianova, Karolina Kurkova vagy Gisele Bündchen –, egyvalami közös: hatalmas akaraterő, versenyszellem és a legdurvább szélsőségeket is elviselő munkamorál. Ezek a lányok zokszó nélkül, vérző ujjakkal kapaszkodtak órákig egy drótkerítésbe, vagy feküdtek fürdőruhában a jégen, csak hogy a tökéletes kép elkészülhessen.
