Az ötvenes évek elején járta a híres vicc, hogy a záhonyi szovjet határnál kérdezik a helyi vasutast, mondja már meg, mi az, amit napközben kivisznek az országból a Nagy Testvérnek. Ő meg kezdi sorolni: búza, gyümölcs, vas, urán… És mondja, bátyám, mi jön be? Hát az Obrazcov bábegyüttes!
Hogy miként, miként nem, de a világ akkori legnagyszerűbb társulata, az Obrazcov egy világ körüli út végén valóban fellépett Budapesten az egykori Bartók teremben. Egy ismerős révén apámmal belógtunk az előadásra, és valóban frenetikus élményt nyújtott, a mai napig emlékszem minden egyes mozzanatára. Ki gondolhatta volna, hogy a nézőtéren, pár sorral előttem vagy mögöttem ott ül egy törékeny ifjú hölgy, akit ugyanúgy elragadott a látvány. Szülei azt szerették volna, ha zenész lesz belőle, mert nagyon szépen zongorázott. Ő maga színész szeretett volna lenni, ezért Makay Margit Szent István parki lakására járt mesterséget tanulni – sok évvel később majd Venczel Vera is oda fog járni… –, a Művész Színházban Várkonyi Zoltán látott benne tehetséget, és foglalkoztatta, de közben iparművészetet is tanult esti kurzuson. És, mint említettem, ott volt ő is azon a bizonyos Obrazcov-esten, ami pedig igazán nem volt könnyű, mivel a széksorokat megtöltötte pártunk és kormányunk teljes vezetősége, nem merte egyikük sem kihagyni a „testvéri szovjet kultúra” melletti demonstrálást. A világhírű együttes produkciója Bródy Verára még fergetegesebb hatással volt, mint rám. Olyannyira, hogy már ott eldöntötte, bábokkal akar foglalkozni egész életében. Néhány nap múlva jelentkezett is a Fővárosi Bábszínházba, és ott felismerve páratlan tehetségét, elhivatottságát, azonnali belépéssel felvették – gépírónak. Gyorsan emelkedő karrierje során egyévi kitartó munka után a bábkészítő műhelyig is eljutott – segédmunkásként. Hát így indult Bródy Vera, és jutott el valóban a csúcsokig, lett belőle már életében a bábműfaj korszakos egyénisége. Nemrégiben hunyt el 96 évesen Párizsban, ahol élete második részét hatalmas tisztelettel övezve töltötte, ám mindvégig szervesen kapcsolódott a magyar bábozáshoz, és a nemzetközileg is nagyra tartott hazai iskolának volt és maradt alapvetője, mestere.
Ki vagyok én?
Flaubert így válaszolt egy olvasója kérdésére: „Bovaryné én vagyok.” Drága Csukás Pista azt mondta, hogy Süsü az ő jobbik énje, és csak szeretne olyan szeretetre méltó, bájos lenni, mint kedves hőse. Van Gogh bevallotta, hogy a Napraforgók a legintimebb, legszemélyesebb megnyilvánulása, az ő igazi portréja. Ahány művész, ahány ember, annyiféle pőre, leplezetlen kitárulkozása, álarcot levető, lehántó kikandikálása a lényegnek. Ahol a „fecsegő felszín alatt hallgat a mély”. Felvetődik a kérdés, hogy innen fürkészve melyik lehet Bródy Vera igazi arca. Misi Mókus, később elinduló balett-alkotótevékenységének első zseniális megnyilvánulása? Háry János, aki az előadásokon Melis György ének- és Sinkovits Imre beszédhangján szólalt meg? Vagy a mi gyermekkorunk emblematikus alakjai, Mazsola és Tádé, akik úgy voltak hőseink, mint Puskás Öcsi, a világraszóló gólkirály, vagy Zenthe Ferenc, a Tenkes furfangos kapitánya? Netán a Futrinka utca valamelyik lakója? Mind-mind Bródy Vera alkotásai, lelkének, szívének, agyának, kreativitásának, játékos fantáziájának, hitelességének, képzelőerejének és egyedülálló szakmai tudásának szüleményei. Ő volt az, aki mindent tudott a szakmáról. Bábot készített, színpadra állított, írt, dramatizált, díszletet, jelmezeket, világítást tervezett, gondja volt a bábok, a berendezések anyagára, színeire, az arcokra, a gesztusokra, mozdulatokra, a zenére. Ott játszottak teremtményei az anyagszerűség és a szellem, a valóság és a lélek határán, a vaskos ősi vásári tradícióktól az angyallelkű gyermeki mesejátékokon át a huszadik század avantgárd absztrakcióiig mindenben. Mindaz, ami történt, és vélhetően, ami történni fog a műfajban, az Bródy Vera keze nyomát és főleg lelke nyomát viszi tovább.
A nagypapa meséiből Futrinka utca
Bródy Vera 1968-ban francia férjével Párizsba költözött, és ott is az egyik legelismertebb színházművész lett, ám kapcsolata a honi kultúrához megmaradt. Nagyszerű előadások fűződnek a nevéhez, mint a Csalavári csalavér, a Szarvaskirály, a János vitéz, a Toldi, a Szentivánéji álom, a Fából faragott királyfi, a Tündér Lala, a Diótörő, a Tűzmadár, a Hófehérke, vagy A dzsungel könyve. A televízió indulása után szívesen dolgozott képernyőre. Máig legendás elragadó sorozata, amelyben báboktatás ürügyén igazságra, emberségre tanította gyermekek generációit. Ő volt az egyik megálmodója és megalkotója a mindmáig egyedülállóan sikeres Futrinka utca sorozatnak. Életművének fontos darabja két örökbecsű, halhatatlan… barát? Figura? Személy? Báb? Lény? Hóhányó? Csak a nevüket kell kimondani, és mindenki tudja, érti, szereti. Mazsola és Tádé, akik életünk részeseivé váltak.
Egyébként ez volt az akkoriban indult Magyar Televízió legelső sorozata. Valójában A nagypapa meséi című rádióműsor képre vitelére kapott megbízást a zseniális meseíró, Bálint Ágnes, és az ő fantáziájában fogant meg a gondolat, hogy miért ne lehetnének a nagypapa mellett mások is. Például Böbe baba, Cicamica, Morzsa kutya, Liba Leontin, Buksi és a többiek. Egyszeriben kibővült a kandallós szoba, és Futrinka utca lett belőle, csevegő, perpatvarban álló, összefogó, pletykáló, cselszövő, egymást segítő, és mindenekfelett bájos, szerető, közösséget alkotó lakókkal. Az ötlet valósággal lázba hozta a hazai bábosszakmát, mindenki, aki csak számított, ott nyüzsgött a televízióban, és közös ihletettségük eredményeként 1961-ben megszületett az első adáskor már klasszikussá vált és mai napig közös kedvencünkként emlegetett sorozat. Mindenféle számítógépes bravúr, animációs trükk nélkül, az élet teljességét visszaadva.
Illetve, lehet, hogy mégsem vált mindenki kedvencévé a Futrinka utca? Mert az interneten kutatgatva találkozhatunk a korabeli sajtóban megjelent kritikus véleménnyel is:
„(…) Érdekes vita alakult ki a filmklubban megrendezett baráti beszélgetésen. A jelenlevő szakemberek elsősorban a tv bábműsorát bírálták, ezen belül is főleg a Mi újság a Futrinka utcában?, valamint a Cicavízió c. adásokat. Annak a meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy a fent említett műsorok pedagógiai szempontból erősen kifogásolhatók. Példaként több felszólaló megemlítette az országszerte ismert Böbe Babát, aki sok esetben vét a szép magyar beszéd szabályai ellen, s mintegy esszenciája a pesti úgynevezett körúti zsargonnyelvnek, mely feltétlenül romboló hatású az anyanyelvi oktatást illetően. Többen megemlítették, hogy Cica Mica és Böbe Baba tulajdonképpen nem a gyermekek életkori sajátosságaihoz mért figurák. Sokkal inkább a kabarét kedvelő felnőtteknek szólnak szóhasználataik, kiszólásaik és egész játékon belüli életük. (…)”
Békés Megyei Népújság, 1963. október 27., vasárnap
Fotó: MTI/Keleti Éva, Patkó Klári
