Az egyik legismertebb és legszeretettebb orgánum, ha meghalljuk, máris odaszegeződünk a képernyő elé. Egy meleg szempár, hiteles ember, aki a színészi talentumot születése óta magában hordozza. Amolyan istenáldotta tehetség. Szegő András beszélgetett vele.
– Imre, drága, kérted, hogy sötétedés után beszélgessünk, mert addig dolgozol a földeken…
– Hát igen. Ahogyan öregszem, úgy vonz egyre inkább a mezei munka. Parasztgyerekként indultam, és idővel visszatérek őseim poraihoz…
– Én csak azt nem értem, hogy amikor egyszer már volt egy rendes, tisztes, becsületes szakmád, akkor miért fordítottál hátat neki, és választottad a léha komédiázást, lettél csepűrágó… Egy komoly embernek ugyan mi a mentsége?
– Hát, nehéz tisztes mentséget találni… Talán annyi, hogy felismertem, a színészethez is van némi képességem. Gondoltam, megér egy próbát, ha nem sikerül, még mindig vár a szántás-vetés.
– Ezt hogyan lehet felismerni?
– Ötéves koromtól a mese ragadta meg a képzeletemet. Annak bűvöletében éltem és lényegében élek. Azáltal tudtam a leginkább kifejezni magamat, hogy meséltem. Nyilvánvaló volt, hogy nem világhírű középcsatár lesz belőlem, vagy úszóbajnok, hogy számomra ez az út adatott. Ez lehet nekem az önkifejezés formája.
– Miért lehet szinte mindannyiunk számára annyira fontos dolog az önkifejezés?
– Miért?! Mert hiszem, nem okvetlenül fontos, hogy az ember egy életen keresztül olyat csináljon, amibe beledöglik, vagy utálja azt, aminek elvégzésére nap-nap után kényszeríti magát. Miért ne lehetne olyat is csinálni, amihez kedve, netán készsége van, amit örömmel végez? Ami izgatja, ami révén kipróbálhatja önmagát, lehetőséget kap, hogy megvalósítsa álmait?
– És te erre egyszer csak, hipp-hopp, ráéreztél?
