Beléptem a pesti bérház kapuján. Uramisten, de régen jártam itt! Ugyanazok az ismerős szagok, ugyanaz a lepukkant lift, amit mindig vissza kell küldeni a földszintre. Milyen különös, hogy minden házat felújítanak, csak ezt az egyet nem, úgy látszik, ez örökre ilyen marad.
A második emeleten laknak, az utolsó lakásban a körfolyosón. Érdekes, hogy kisgyerekként sosem féltem a magasságtól. Órákig eljátszottam a gangon, és eszembe sem jutott, hogy akár le is eshetek. Aztán ahogy nőttem, és kerültem egyre magasabban a korlát fölé, úgy költözött belém egyre jobban a félsz. Ma már kifejezetten rosszul érzem magam, amikor végig kell mennem az omladozó körfolyosón a kidőlt-bedőlt rozsdás korlát mentén. De nekem még mindig jobban megy, mint az egyik rokonnak, aki ilyenkor csak a falhoz tapadva, a korlátnak háttal mer közlekedni, és nem érdekli, hogy milyen lesz a ruhája.