Baktat a nyomomban a kubai fiatalember a santiagói utcán, és ismételgeti a két kurta mondatocskát, amit betanult angolul. I love you meg I need you. A baj az, hogy bár igyekszem tudomást sem venni róla, nagyon kitartó. Ha szaporázom a léptem, ő is begyorsít. És hajtogatja rendületlenül. Végül hátrafordulok, és erre a célra előre kidolgozott, hibátlan spanyolsággal odabököm: kopj le, öregem! Ez meglepi. Lassan tényleg lekopik.
Ez egy iparág Kubában. Srácok, fiatal férfiak rászállnak turistanőkre, előszeretettel idősebbekre, na jó, élemedettekre, mint én is, úgy vélik, ezek – így hervadó korukban – fogékonyabbak az ilyesmire, és ajánlják nekik magukat. Hol csak az alkalmi kíséretüket, hol mást, de a valódi álmuk sokuknak az, hogy elmélyítsék a dolgot, idővel a hölgyek férjül vegyék őket, hogy így legálisan külföldi útlevélre tehessenek szert. Néhányuknak be is jön, mint hallom.
Egy másik ilyen fickó sokkal kifinomultabb volt, mint az előző, és még angolul is beszélt. Jön, azt mondja, rém határozottan: – Helló, mi ismerjük egymást. Mondom neki: nem, nem hiszem. – De, hiszen tegnapelőtt beszélgettünk a parkban! – így ő. És néz hozzá bizalmasan. Mire én: nem találkoztunk, és ne haragudjon, szívesebben maradnék egyedül. – Miért csinálod ezt velem? – kiált fel roppant emocionálisan. A pillantása vádló és egyben vágyakozó, kellően adagolva. – Gyönyörű nő vagy, hogyan tudnálak elfelejteni? – próbálkozik tovább. – Ne bánj így velem…! Felállok a padról, arrébb megyek, a pasas lemond rólam, és talán a távolban lebegő európai útleveléről is.
Egy percig sem állítom, hogy ilyesfajta, mondjuk, inzultus minden nap megeshet az emberrel, vagy hogy a kubai férfiak többségétől erre lehet számítani. De nagyon is létezik a jelenség. Velem négy-öt hét alatt úgy háromszor fordult elő, különböző városokban. Nem rossz arány, pláne ebben a korban, ugye?
Ha Kubába tévednének, nem tanácsolhatok mást nőtársaimnak sem: ne bosszankodjanak, ne háborogjanak, s főleg ne féljenek, mert nincs mitől. Csak készüljenek fel rá, és fogják fel humorosan!