Van az úgy… Bizony, van az úgy, hogy az ember elindul valahová, ám aztán visszafordul. Ilyen-olyan okból. Még ott a kezében a kulcs, de megáll a táska felé félúton, majd már újra fordul a zárban. Gazdája épphogy csak visszalép az előszobába, hogy megnézze, nem hagyta-e bekapcsolva a világítást. Máskor meg, immár a ház kapujában, látván, zuhog kinn az eső, térül-fordul egy ernyőért. Persze az is előfordulhat ilyenkor, hogy meggondolja magát, és el sem indul újra.

Megesik aztán, hogy nem önszántunkból kelünk útra. Szólít Valaki, és indulni kell. Nincs apelláta. Hirtelen jön a hívás, úgyszólván minden előjel nélkül. Mentőautó érkezik, szirénázva, EKG készül a kanapén, repül is mindjárt a megyei kórház kardiológiájára, ott seperc alatt megszületik a diagnózis, infarktus, várnak ránk azonnal. Sportszatyor, papucs, pizsama, fogkefe, telefon, töltő. Egy pirula, csitul a mellkasi fájdalom. Beérünk időben?

Kórházépület, hatalmas, lift, emelet, kilencedik. Őrző. Ágyak, függönnyel elválasztva. Orvosnő, katonás, mondja a nevét. Máris a műtőben, katéter indul a jobb csuklóból, igyekszik fel a szívbe. Hatvan perc, ennyibe telik csak.