Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy anyóka, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. Azzal kereste a kenyerét, hogy a faluban a háziasszonyoknak segített mindenféle apró-cseprő munkákban: mosott, bevásárolt, ruhát foltozott. A néhány garasból, amit fizettek neki, teát és ennivalót vásárolt magának, és annak ellenére, hogy hosszú, fárasztó napjai voltak, mindig jókedvűen mosolygott a világra.
Történt egy nyári estén, hogy anyóka hazafelé ballagott, amikor megpillantott egy különös, csillogó fekete valamit az út menti árokban. Közelebb merészkedett, szemügyre vette, és rájött, hogy egy nagy, kerek üstöt talált.
– Nézzenek oda! – dünnyögte. – Ilyen szép, fényes edény, és valaki csak úgy itt hagyta! Milyen jól jönne nekem a konyhába… – Körülpillantott, hátha az edény gazdája a közelben van, de nem látott senkit.
– Lehet, hogy lyukas, és azért dobták ki? – tűnődött. – Nem baj, attól még nagyon csinos edény. Tudnék bele virágot ültetni, például! Mégiscsak hazaviszem, ha lyukas is… – döntötte el, azzal lehajolt, és felemelte az edény fedelét. Abban a pillanatban majd hanyatt esett a csodálkozástól: a fekete üst színültig tele volt csillogó aranypénzekkel! Anyóka leült az árokpartra, és egy ideig csak bámulta a sok aranyat. Nem akart hinni a szerencséjének, hogy pont ő bukkant rá az üstre.
