Érzéseket, gondolatokat, ki nem mondott szavakat hív elő az interjúalanyaiból. Kiváló riporter, közben igazi showman. Szerethető és kritizálható. Képes megújulni, elgondolkodtatni, minőségi módon szórakoztatni. Friderikusz Sándor az utóbbi évtizedek legmeghatározóbb televíziós személyisége, aki új, hamarosan megvalósuló ötletekkel lép a közönség elé.
– Egy alkalommal megígérte, két hónap múlva hív. Hittem is, nem is. Hívott.
– Vérfagyasztóan precíz vagyok, és ezzel a már-már teljesíthetetlen igénnyel lépek fel másokkal szemben is. Honfitársaim jelentős része persze meglehetősen pontatlan. Őket ezért egyszerűen amatőrnek tekintem.
– Miért tűnt el a képernyőről, a címlapokról?
– Nem tűntem el, ezekben a hetekben is hétfő esténként ott villogok az RTL Klub képernyőjén az Életünk története című műsorsorozattal. És november óta gőzerővel készítjük elő a hamarosan induló podcast-YouTube sorozatomat, amelyben eleinte hetente kétszer, később háromszor olyan témákról és olyan emberekkel fogok nagyon hétköznapi módon beszélgetni, amelyek és akik végre engem is érdekelnek.
– Az Életünk története november óta látható az RTL-en. Mesélne az ötlet születéséről?
– A műsor egyik producere, Nyári Gábor talált rá a holland tévék közül valamelyikben. Aztán emellett tette le a voksot az RTL kreatívigazgatója, noha hónapokig egészen másféle műsort készítettünk elő. Ő abban talán kevésbé hitt, szerinte abból hiányzott némi csavar, ami állítólag az Életünk történetében benne van, a vendégek kétszeres öregítésével.
– Mennyire szabad saját ízlésre formálni egy műsort?
– A magyar kereskedelmi tévézés általában a csalhatatlanság démonával viaskodik. Manapság már különösebben senki nem kíváncsi egy tapasztalt tévés szakember véleményére, meggyőződésére, azzal hárítva: régen úgy volt, most másképp van. Természetesen ez önámítás, azonban az ember egy idő után eldöntheti, vitázik-e, vagy dolgozik.
– Mi alapján választ szereplőket?
– Néhány vendégpárosra magam is javaslatot tettem, de az kétségtelen, hogy a többségük a kereskedelmi tévézés visszatérő szereplői közül kerül ki.
– Miért mindig ugyanazokkal az arcokkal találkozunk?
– Magam sem tudom eldönteni, ennek az önbizalomhiány vagy a biztosra törekvés a magyarázata-e, a kettő persze ugyanarról a tőről fakad. A producerek azt vallják, akik egyszer beváltak, azokkal nem nagyon lehet melléfogni. Már magát ezt a rendezőelvet is vitatom, ugyanis a sokszoros körforgásban szereplő celebek közül sok nem is érdekes, leginkább intellektuális repertoárjuk korlátai miatt – hogy finoman utaljak a lényegre.
– A néző a tévés személyiségeket egy ideig hiányolja, aztán elfelejti. Önt nem felejti el a közönsége. Mi a titka?
