Őbenne én még soha nem csalódtam. Sem Fekete Istvánban, sem „embernyelven” megszólaló állat hőseiben. Most is úgy vettem elő Kele, a gólya és társai történetét, ahogy mindig: várakozással és vágyakozással.

„A csapatban valami meglazult. Már reggel óta érezni lehetett, hogy nincs minden rendben, és most kivált egy öreg gólya és széles szárnnyal körözni kezdett. A fiatalok szívesen mentek volna a magányos vándor után, de a vezetők nem tágítottak, mert nem volt még itt a pihenés ideje.

A rend tehát nem bomlott meg, csak egy gólya vált ki, a többi ment előre kérlelhetetlen egyformasággal.

– Majd utánatok megyek – intett szárnyával az elmaradt vándor, ám ebben a szárnycsapásban majdnem annyi szomorúság volt, mint mikor egy ember azt mondja: Isten veletek.”

Így kezdődik a történet. Egy késő nyár végi napon a meglőtt szárnyú gólya felméri, hogy nem fogja bírni a hosszú utat délre, ahol forró a homok, és élelem várja a szabad nép vándorait. A szárnyát megsebesítő sörét fájdalmassá tette a repülést, el kell hagynia a többieket.