Megyek fel a hegyre, megint, ez már a sokadik hétvége, hogy megyek, nem mintha akkora természetjáró volnék, de ez az egyetlen módja, hogy találkozzak a barátaimmal, és most, hogy jobb idő lett, már nem is tudok megállni, megyek felfelé hát a hegyre, vagy gurulok lefelé, mindegy, csak lássam a barátaimat, mondják el, mi van velük, legyünk együtt, érezzem a jelenlétüket, lássam a kis rezdüléseket az arcukon, és érezzem a testükből áradó valamit, amit mondhatnánk aurának, és amiben eddig nem hittem, de az online világ megtanított rá, hogy igenis létezik, és nem mindegy, hogy ott vagyunk-e valóságosan egymás közelében, vagy csak a másik hangját halljuk, vagy egy kockában látjuk őt a képernyőn. Vagy még úgy sem, csak egy sötét kockát a monogramjával.