Színészként kiemelkedő pályát futnak be, mindketten a Vígszínház társulatának tagjai, néhány éve pedig magánemberként is összefonódik a sorsuk. Házasságukat egy gyönyörű kislány, Júlia születése koronázta meg. Hogy alakult az életük, és milyen fordulatokat vett az első találkozás óta? Szegő Andrásnak a színésznő mesél.
– Kata, kedves, akárhány évvel ezelőtt ott voltál egy osztálytársnőd esküvőjén. Hogyan emlékszel, akkor mit gondoltál a vőlegényről, milyen benyomásod támadt róla? Milyen jó fej lehet, vagy esetleg micsoda rémes alak?
– Semmit sem gondoltam róla, legfeljebb hogy ő lesz az osztálytársnőm férje. Nem volt rám semmiféle hatással.
– És ha akkor jött volna egy sugallat, hogy egyszer majd ő lesz a te férjed is?
– József? Fel sem vetődhetett, annyira érdektelennek tűnt akkoriban. Tudtam, hogy fölöttem jár az egyetemen, de bolond figurának tartottam, és igyekeztem eleve távol tartani magamtól az ilyesféléket.
– Miért?
– Bolond vagyok én is, nem hittem, hogy több bolondra is szükség volna.
– Miből gondoltad, hogy ő az? Számodra valójában mit jelent, hogy bolond?
– Hogy különc? Vagy öntörvényű? Persze ezt én is elmondhattam magamról… Amolyan punk volt József, például fertelmes rózsaszín szalmakalapot hordott, és nem volt hajlandó viselkedni. Később már megértőbben viszonyultam ehhez a mentalitáshoz. Kis csoportba jártunk, viszonylag szűk helyre napi huszonnégy órában, ha nem figyel az ember, túlontúl belesimul a közösségbe, és feladja minden szabadságát. Ilyenkor inkább hajlamos lesz néhány apróságba belekapaszkodni, hogy azt érezze, valamit megőrzött önmagából. Ez ad szabadságot. Aztán jön egy időszak, amikor többen úgy érzik, ilyenkor kell megalapozniuk későbbi karrierjüket, és akkor furcsa belső játszmák alakulnak ki. Sodródunk ezekbe. Ezért jelenti a szabadságot minden bogarasságunk.
