A Tenki nővéreket a közvélemény egy időben szívesen hasonlítgatta egymáshoz, pedig mindketten a saját útjukat járják. Réka például időt szakít arra, hogy gimnazistáknak meséljen a példaképek fontosságáról, Dalma két forgatás között gyógypedagógusnak tanul és bébiszitterkedik. A két színésznővel az erős igazságérzetről, a traumákkal való együttélésről és az online színházi próbákról beszélgettünk.
– Mi a legelső színházi emléketek?
Dalma: A kisgömböc című előadás a Vojtina Bábszínházban. Nagy hatást gyakorolt rám, a mai napig tisztán él bennem a kép, rettentően féltem a gömböctől. De aztán Apa mondta, hogy ez csak díszlet, és azért ilyen élethű, mert ügyesen mozgatják a bábszínészek.
Réka: A dzsungel könyve a Csokonai Színházban, Debrecenben. Rengetegszer láttam.
– Apukátok az egyik műsorban úgy fogalmazott: „Ha Rékától kértem valamit, megcsinálta. Dalma azt mondta, jó, és ment tovább.” Ez hogy nézett ki a mindennapokban?
Dalma: Ha Rékát leküldték a boltba, lement, én meg kitaláltam mindent, hogy miért nincs rá időm. Édesanyánk mesélte, hogy amikor takarított vagy főzött, megéreztem, mikor végzett, és akkor kérdeztem meg, segítsek-e valamit.
– Réka, egyszer azt mondtad, a szüleidtől kaptad, hogy bárkinek be mersz olvasni.
Réka: Úgy értettem, hogy tudni kell az idejét és a helyét, mikor kell szólni, ha valami kényelmetlen, vagy nem tudsz vele azonosulni. Más nem fogja megtenni helyetted. A saját életedért, döntéseidért te vagy felelős. Nem tudok hallgatni, ha így tennék, azzal ártanék magamnak és a munkámnak is.
– De van például olyan emléketek, hogy a szüleitek az étteremben visszaküldték a levest, mert nem volt elég meleg?
Dalma: Inkább olyan helyzet jut eszembe, amikor gyerekként kiálltam magunkért. Anya elvitt a bőrgyógyászatra, és mivel az egészségügyben dolgozik, fehér ruhában volt. Időpontra mentünk, ezért azonnal behívtak, erre a váróban felállt egy néni, hogy mit képzelünk magunkról, meg biztos protekciós vagyok. Kilencévesen szembeálltam az idős asszonnyal, és mondtam neki, hogy időpontra jöttünk, és ne bántsa az anyukámat, aki segít az embereken. Ezt a karakán szemléletet a szüleimtől tanultam. Mindketten csodálatos emberek. De volt olyan élményem is, amikor Réka védett meg engem. Hála istennek, a mai társadalom, a mostani világ nyitott erre: például a Facebookon mindenki elmondhatja a véleményét. Bár sok esetben az hamis, ezért jól kell tudni szűrni, de a szólásszabadságnak örülök.
Réka: Én nem szeretem a közösségi médiát. Arra ösztönöz, hogy akkor leszek elismert és népszerű, ha mindent megosztok, mit ettem, mit vettem föl, kivel hova mentem. Ez téves út. Szerintem a munka alapján kellene másokat megítélni.
