A budai Várban, az Úri utcában lévő prímási palotában beszélgettünk. Még böjtben, és nyugodtan mondhatom, minden formaság nélkül. Szóba került a matematikaérettségi, a természetvédelem, a lombikprogram, de még a nőkre háruló terhek is a mindennapi életben. És az örömhír, hogy a pápa ősszel Magyarországra látogat.
– A gyerekkoráról olvasva azt láttam, a szüleinek nemcsak a hitbéli, de a kulturális nevelés is fontos volt. Az édesapja még egy műveltségi játékot is készített saját kezűleg. Milyen játék volt ez?
– Négy-négy kártyából álló, úgynevezett kvartett, a lapokon építészek, festők, költők, a kultúrtörténet jelesei. Később venni is lehetett ilyet, de amikor én gyerek voltam, még nem. Húztunk egy lapot, és aki tudta a választ, kapott valami kis jutalmat. Édesapámban az ötvenes években ott volt ez a kulturális éhség, figyelte a könyvesboltokat, ha megjelent egy-egy igényesebb könyv, album, és volt rá pénze, megvette. Akkoriban a nyugati kultúra értékeit nem sokra becsülték. Arra is emlékszem, hogy jött haza a vállalattól, és mutatta a Szikra Kiadó valamelyik vörös brosúráját, hogy aznap azt kellett megvennie…
– Azt is olvastam, hogy hatan voltak testvérek, és van egy ikertestvére, Pál.
– Sajnos 2014-ben meghalt. Eleinte annyira hasonlítottunk, hogy az orvosok azt mondták, egypetéjű ikrek vagyunk. Később már jelentkeztek a különbségek. Egy idő után külön osztályba is kerültünk, hogy ne hasonlítgassanak minket egymáshoz. Halála után a legnagyobb lánya hozott nekem egy kifényképezett lapot a naplójából, az állt benne, milyen jó, hogy a mennyországban mi ketten majd újra találkozunk. Nem is tudtam, hogy ilyen mélyen foglalkoztatja ez a gondolat.
– A piarista gimnáziumban felvetődött önben, hogy kartográfus lesz. Mit talált olyan vonzónak a térképekben?
