Az Izsó család alig fér rá a képernyőmre. Az anyuka, Anita és az apuka, László hátrahúzódnak, hogy két kislányukra, Katára és főleg e történet főszereplőjére, Veronikára jusson több figyelem. Vera születése óta mozgássérült. A szülők a csillagokat is lehozzák az égről, hogy teljesebb életet biztosítsanak számára. Ha kell, maratonra mennek együtt.
Zavarban vagyok, mert nem látom a „Vidám Oroszlánt”. Izsóék alapítványának weboldalán fedeztem fel kislányuk fotóját, amint az oroszlános arcfestés mögül kikacsint a világra. Tüneményes jelenség.
– Ó, az a fénykép már nagyon régen készült, hatéves lehettem. Azóta tizenhat vagyok! – kacagja el magát Vera, és karjai széles mozdulatából, minden gesztusából kiolvasom, hogy pontosan tudja: itt ma ő a főszereplő.
– Általában ő a főszereplő – jegyzi meg mosolyogva az édesanyja. – Vera az állapota miatt rengeteg gondoskodást és odafigyelést igényel csecsemőkora óta. Nem véletlen, hogy a húga, Kata már háromévesen reklamált: „Mindig csak a Vera!” Attól kezdve ügyeltünk rá, hogy a két lány egyformán részesüljön a szeretetünkből és a figyelmünkből, de óhatatlanul Verának van szüksége több hétköznapi segítségre. Ma már valamivel könnyebb a dolgunk. A fejlesztéseknek köszönhetően a lányom járókerettel önállóan közlekedik, de néha a háromlábú bot is megteszi, igaz, sokszor elesik vele. Hosszabb utakra kerekesszékbe ül. De göröngyös út vezetett idáig.
