Meglehetősen csórók voltunk, amikor életünkben először Párizsban jártunk, mégis vásároltunk a lányainknak egy szépséges göndör-barna babát – kis hibával. Az egyik szeme ibolyakéken csillogott, a másik szemhéja azonban hol felnyílt, hol nem. Itthon nekikezdtünk a javításnak, de a gyerekeink tiltakoztak. Julie vagány, kacsintós baba, nem akar pont olyan lenni, mint a többiek!
Egy ősi, cseroki népmesében összegyűlnek az állatok egy napfényes délelőttön, s hogy szórakoztassák magukat, versenyt rendeznek a békáknak. Felállítanak egy magas falat, és kihirdetik, aki először ér a tetejére, jutalmat kap. Negyven-ötven béka vállalkozik a megmérettetésre, a többi állat kommentálja a versenyt. Nem sikerülhet, túl magas az építmény, mondja a nyúl, mire tíz béka lepottyan a falról. Gyengék ők ehhez, jelenti ki a róka, mire leesik újabb tíz. Nem való nekik a mászás, morogja a farkas, ekkor legalább húszan landolnak a földön. Elhangzanak még okos és buta megjegyzések, amelyek hatására tovább potyognak a versenyzők. Egyetlen vézna béka mászik kitartóan, el is éri a fal tetejét. Taps, üdvrivalgás, majd amikor visszatér a földre, számos kérdést szegeznek neki, de hiába röpködnek remek kérdések, nem érkezik válasz. Meglepetten bámulják a boldog, de szótlan győztest, majd a farkas kapcsol: figyeljetek, komák, ez a béka süket!
Ha olyanokkal találkozom, akikről süt a megfelelési kényszer, gyakran felidézem e mesét, ha a szabadnak vélt barátaimon vagy magamon fedezem fel a kényszer nyomait, szintén felemlegetem a győztes békát, aki nem hallhatta a külvilág kotyogását és ricsaját, csak a saját belső hangjára figyelve érte el a célját.
