Új sorozatunkban külföldön élő magyarokkal beszélgetünk új életükről, arról, mit jelent számukra az otthonuk, és hogyan alakítják ők maguk a környezetüket. Kertész Gábor, akit nemrég Svájc leginnovatívabb tanárának választottak, jelenti, hogy a kerítés ugyan kolbászból van, a félig közvetlen demokrácia azonban nem csak előnyökkel jár.

– Amikor azt írta, hogy évtizedes itt élés után már hazai pályán érzi magát, azt hittem, egy stüszi-kalapos, bőr-rövidnadrágos, havasi kürtöt fújó, jódlizó hegy-fit találok majd egy bérc tetején, ezzel szemben otthon ül pólóban, szemüvegben, egy tágas szobában. Sehol egy legelésző tehén! Akkor hogy is van ez az svájciság?

– Ahogy az amerikai turisták Magyarországon keresik a pusztát, a gulyást, a csikósokat, a délibábot, a karikás ostort…

– Betyárokat azért még találnak…

– Itt is vannak hegyek, csokik, sajtok, órák, akadnak, akik bőszen jódliznak, ezek is részei a svájci kultúrának, de nem ebből áll az ország, mint ahogy nálunk sem lovászfiúkból és a rónaságból.

– Önnek mit jelent Svájc?

– Azt, hogy szeretek itt élni. Sonja, a feleségem Svájcból jött Magyarországra, egymásba szerettünk, és amikor felvetődött a házasság, ő javasolta, hogy próbáljuk meg az életet idekint. Ha nem érezzük jól magunkat, bármikor visszaköltözhetünk.

– Tudta, ott mivel foglalkozhat? Gondolom, nem a svájci csoki reklámarca szeretett volna lenni, vagy a fociválogatott csatára.

– Nem volt pontos elképzelésem. Elmentem egy pályaválasztási tanácsadóba, ahol különböző tesztek után adtak egy listát arról, mely szakmákat javasolják nekem. Az elején szerepelt, hogy lehetnék tanár, és ez megtetszett, csak rögtön felvetődött, hogy tanári fizetésből hogyan fogunk majd megélni. De megnyugtattak.