„Tiéd az éjszaka és tiéd a nappal, kezed műve a hajnali harmatcsepp és a Nap. Add, hogy ma jókedvű és tiszta legyek: a Világosság fia…”

Kaparom a tepsiből a fasírozott leragadt zsírját. Megkenem a kenyeremet. Vékonyan, bár vastagon szeretném. A fokhagyma zöld csíráját vágom rá, és henger alakú lila hagymát szeletelek a tetejére. Amúgy sem tudok betelni a kenyérre fektetett püspökszín korongok gyönyörű rajzával, de amikor ráspriccelem az almaecetet, ezek a mandalának beillő hagymakarikák színjátszó játékba kezdenek. A sötétlilából világoslilába és rózsaszínbe váltanak. A mindenség van a kenyeremen.

Nézem, a hagyma megfogta a kezem, lila minden ujjbögyöm. Leülök, előttem a kenyér. Jó lenne most csöndben lenni. „Add, hogy ma jókedvű és tiszta legyek…” Mormolom az imát, de szanaszét csúsznak a gondolataim. Minden hajnalban így járok. Minden hajnalban, amióta nem találom a helyem.