Valahogy úgy alakult az ötvenes években, hogy tízen jártunk a házból a Szemere utcai iskolába. Reggelenként az udvaron gyülekeztünk, és egymást bevárva indultunk útra, miközben ott álltak a szüleink a folyosón, és kétségbeesve kiabálták utánunk az életbenmaradási tanácsokat: „Nehogy beszélj arról, hogy a papa a Szabad Európát hallgatja!” „Nehogy elmondd bent, hogy a Mici néni dollárt küldött Amerikából!” „Nehogy elmondd, hogy a Fater azt mondta, hogy dögöljön meg Sztálin!” Ezenkívül minálunk otthon egy-két évente még felütötte fejét a Zseni-frász, amikor eljött hozzánk családi látogatásra Zseni néni, azaz Várnai Zseni, aki nagymamám unokatestvére volt, és a szocializmus egyik ikonikus költője, ami otthon annyit jelentett, hogy napokon keresztül hangsúlyozták felmenőim – nem mintha tudtam volna, mit is jelent –, hogy Zseni néni kommunista. Ha már legutóbbi publicisztikámban szót ejtettem arról, hogy anyai ágról a nagy magyar drámaíró, Szomory Dezső rokonom, akkor a teljességhez hozzátartozik, hogy apai ágon felmenőim közé sorolhatom családunk másik büszkeségét is.