Éjfél körül hagytam abba az írást a férjem sokadik sürgetésére. Örültem, mert nyersen elkészült a szöveg, nevettem, mert megtartotta az ezredik előadását, miszerint ő egy éjszaka dolgozó bagolyfeleség áldozata, mert a hatásomra maga is átállt az éjszakára. Másnap reggel elég jókedvűen indult dolgozni az áldozatom, én pedig fél nyolctól folytattam munkát. Hosszasan tisztogattam a szöveget, hogy minden stimmeljen, reggelizni is elfelejtettem, közben folyamatosan csörgött a telefonom, riportalanyok, ismerősök meg a gyerekeim hívtak jó és rossz hírekkel, ám ideges csak akkor lettem, amikor megtudtam, az egyik unokám belázasodott. Mégis elkészültem időre, de amikor boldogan ráklikkeltem a küldés gombra, majd nyugodt délutánra számítva bekapcsoltam a rádiót, ismét csörrent a mobilom. A következő cikkem főszereplője telefonált kétségbeesve, hogy a munkája miatt el kell halasztanunk a találkozónkat, e-mail is érkezett egy olasz könyvkiadótól, mert a Covid miatt minden tervünk csúszik… De nem volt időm szomorkodásra, mert a háttérben, a rádióban szónokló magabiztos bariton a következő mondatot lökte az éterbe: „…Még a nagymamákat is meg lehet tanítani, hogy interneten hallgassanak rádiót!”