Gégény Noémi több mint húsz éve működteti sérült gyerekek sportoltatásával, fejlesztésével foglalkozó egyesületét. Kis tanítványai gyakran másnapig vele maradnak egy-egy hosszúra nyúló program után. Az élete egy lett a Para-fitt-tel, és már nem is válik el tőle soha.

Egy úszóedzésen kezdődött a történetük, amikor barátnőjével, Bérczi Eszterrel nézték a gyerekeiket a foglalkozásokon. Arra gondoltak, hogy olyan egyesület kellene, amiben igazán otthon érzik magukat a sérült gyerekek és a szüleik, és a fejlesztésekért nem kell kisebbfajta vagyont fizetni.

– Amikor Dávid megszületett, már anya voltam – meséli Gégény Noémi. – Azt mondják, ha az embernek az első gyereke egészséges, és a második lesz sérült, akkor ezt hamar észreveszi, mert már van előtte minta. Nem így történt. Dávid nagyon-nagyon ügyes és szép volt, mindent hamarabb csinált, mint Hanna, remekül fejlődött a mozgása, viszont nem beszélt. Sokáig nem vettünk észre rajta semmit.

Minden megváltozik

– Hanna négy éves volt, amikor egy asztmás roham miatt kórházba kellett vinnünk. A gyerekorvos ránézett a kétéves Dávidra, és azt mondta, valami nem stimmel. Iszonyatosan felpörögtek ezután az események. Minden Dávid körül kezdett forogni, úgy éreztem, állandó késésben vagyunk, valamit tennünk kell… A legtöbb családban ezt az apák úgy élik meg, hogy ők háttérbe szorultak. Van, aki feldolgozza, hogy sérült gyermeke született, és beleáll, de van, aki nem képes erre. Nekünk ráment a kapcsolatunk. Négy évvel azután, hogy megkaptuk a diagnózist, már nem éltünk együtt. Nagyon nehéz évek voltak, és utólag nem is tudom, hol fordult át, mikor lett jobb, mert mindig akadt valami, amit túl kellett élni.