„Nem bírom tovább!” „Apa, hagyd abba!” „Megbocsátok, mert nem tudok egyedül élni!” „Ha az enyém nem lehetsz, másé sem!” „Kussolj, meghallják a szomszédok!” „Eressz ki!” Könyörgök, ne üss!” „Még egy félrelépés, és végzek magammal.” „Egyszer hallgass végig!” „Ha elmész, megöllek!” Mondatok. Nők és férfiak mondatai. És néha gyerekekéi. Áldozatokéi, a családon belüli erőszakot elszenvedőkéi.
Mindenkiben nagy a feszültség, mindent egyre inkább az indulatok vezérelnek, fogy a türelem. És ez igaz a lassan egy éve összezárt családokra, párkapcsolatban élőkre szinte az egész világon. Néhány hete Antonio Guterres ENSZ főtitkár kijelentette: „A nők számára veszélyes hely az otthon”. Aztán elmondta, a járvány világszerte gerjeszti a nők elleni erőszakot, ugrásszerűen emelkedik a családon belüli bántalmazások, a szexuális kizsákmányolások száma.
Megoldás a falak közt
Mária két egyetemista lány édesanyja, negyvenhat éves, női szabó egy Heves megyei kisvárosban. Életéről levélben mesélt, aztán skype-oltunk. – Az első vitánk a nászúton tört ki egy kávézóban Siófokon. Az első pofont terhesen kaptam, és az ötödik házassági évfordulónk után tíz nappal vert meg először a férjem annyira, hogy két hétre be kellett zárnom a szabóságot – mondja olyan természetességgel, mintha a kerti munkákról mesélne. – Titkoltam, nem panaszkodtam, pedig sokat bántott huszonöt év házasság alatt. Sosem kiáltoztam, haraptam a szám, tűrtem. Mert szerettem! És talán még ma is…– kicsit elbizonytalanodik. – Így öregszünk, együtt. Szánom. Ezt látta az apjától, neki ez a természetes, mondja is, addig jó, míg ő hordja a nadrágot. Engem meg arra nevelt édesanyám, hogy mindent a falak közt kell megoldani – mosolyog.
Szeretném megölelni, megszorítani a kezét, és megkérdezni: miért tűr?
–A miért tűr valaki – egy, tíz, harminc évig – kérdésre sablonválasz nincs, hiszen sokféle típusa van a bántalmazásnak is – kezdi Tari Annamária klinikai szakpszichológus. – Egy hosszú éveken át tartó, a fentihez hasonló kapcsolatban a párok közt olyan furcsa kötődés alakul ki, ami külső szemlélő számára gyakran érthetetlen. Ezek általában úgynevezett traumatikus kötődések, amelyekben az áldozat, ha sok agressziót szenvedett el, gyakorlatilag úgy él, mint aki nem is létezik. Az énje, a szabad akarata, a döntéshozó képessége, a változtatáshoz szükséges ereje fölmorzsolódott, mivel a mindennapjai ebben az erősen alárendelt pozícióban teltek, és egy idő után pozitívan – nem pozitívnak – kezdi látni a bántalmazót. Átemeli abba a kategóriába, ahol – azt állítja – neki tulajdonképpen igaza van, mert én semmire nem vagyok jó. Vagy azzal áltatja magát, ő csak jót akar nekem, keményen dolgozik, azért ideges, fáradt.
A pszichológus elmondta, ezekben a kötődési helyzetekben szinte elképzelhetetlen, hogy egy nő – vagy férfi, hiszen ők is lehetnek áldozatok – hirtelen összerántja az összes erejét, és azt mondja: akkor elhagylak! Erre képtelen, nem tudja elképzelni az életét más keretek között. És ez gyakran akkor is így van, ha a gyerekei az áldozatok.
