Minden visszaköszön. Minden történet, minden arc, minden fontos pillanat.

Tomboló szélre ébredtem. A kora hajnali esőnek nincs nyoma, fölszárította, csak a nyugágy nedves vászna árulja el, hogy esett. A gesztenyék ragacsos gyertyái még épphogy készülődnek, az elvakult orkán nem tud kárt tenni bennük. Az ibolyának meg legfeljebb végigsuhintja illatos palástját, beterítette vele az egész kertet. Tépi az ágakat a szél, fúj, mint valami megveszekedett láthatatlan óriás, a babérmeggy leveleinek csak a fonákját látni. A cinkék most sehol, a verebek is elvackolódtak, nincs esélyük ebben az eszeveszett kavargásban. Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Ezt kérdezte, és a szemembe nézett. Idős nő volt, hátrasimított haja kis kontyban ért véget. Egyedül nevelte az unokáját. Születése óta. Szép arcú, arányos testű felnőtt férfi volt már az unokája, a nevére is emlékszem. Hibás gyereknek született. A nagymama kérése hívta életre. S hogy ne fájjon a léte senkinek, hogy ne mondják ki a vádat, maga akarta! – elvitte a szobakonyhájába. Etette, pelenkázta, dédelgette. A nagyfiú dödögő éneke most áthallatszik a konyhába, ahol az idős nő azt kérdezi: mondja, mit csinál a szél, amikor nem fúj?

Minden visszaköszön.