Szendvicsgenerációként utalunk azokra a középkorúakra, akik fizikailag, anyagilag és lelkileg is támogatják tanuló vagy önállóan megélni nem tudó felnőtt gyermekeiket, ugyanakkor fokozatosan egyre több energiát fordítanak idős szüleikre. Ezek az emberek olyanok, akár a szendvics közepére szorult húspogácsa, amit a két generációról való gondoskodás terhe nyom össze.

Noémi egy Pest környéki faluban lakik férjével és két felnőtt gyermekükkel. Azt mondja, a folyamatos készenlét és az állandó lelkiismeret-furdalás felemészti.

– Húsz évvel ezelőtt vettünk fel hitelt, hogy felépíthessük a házunkat. A szerződés aláírásakor idétlen vihogás jött ránk, hogy 48 évesek leszünk, amikor végre tényleg miénk lesz a ház, és mindent kifizetünk. Azzal biztattuk magunkat, hogy addigra a gyerekek dolgoznak, vagy egyetemre járnak valahol, mi pedig majd utazgatunk, szórakozunk. Idén lejárt a hitel törlesztése, ünnepeltünk is, de nem volt önfeledt az örömünk. Mi tizennyolc évesen kollégiumba költöztünk, majd családot alapítottunk, így számoltunk a saját gyerekeinkkel is. De más lett a világ. A lányunk 24 éves, idén diplomázik, egy éve a barátjával lakik albérletben. A tanulás mellett dolgozik, de ahhoz, hogy megéljen, támogatnunk kell, és ahogy az álláslehetőségeit elnézem, ez még eltart egy darabig. A fiunk 22 éves, nem kapott kollégiumi férőhelyet, itthon lakik. Az egyetem mellett nem fér bele az idejébe, hogy rendszeresen dolgozzon, és ha végez is, legalább három-négy év, mire el tudja magát tartani. A férjem szülei az ország másik végében laknak, amúgy jól bírják magukat, de most a járvány idején valahogy olyan elesettek lettek, sokkal jobban igénylik, hogy törődjünk velük. Én naponta hívom őket telefonon, meghallgatom az ügyes-bajos dolgaikat, a férjem pedig minden hétvégén leutazik hozzájuk, bevásárol nekik, besegít a kerti munkába. Apukám három évvel ezelőtt halt meg, akkor ideköltöztettük a szomszéd utcába anyukámat. Egyszerűbbnek tűnt innen a közelből gondoskodni róla, de itt nincsenek barátai, csak én vagyok a társasága. A munkám, a háztartás, a gyerekeim és a nagyszülők mellett semmi időm nincs magamra és a barátaimra. A pénzről ne is beszéljünk! Olyan jó lenne ennyi idősen végre nyugodtan költeni magunkra, beutazni a világot, de még mindig nagyon meg kell néznünk minden forintot, és lassan azt is ki kell találnunk, hogyan tudjuk támogatni a gyerekeinket, hogy legalább egy kis lakás kezdőrészletét ki tudják fizetni.

A nagy meg a nukleáris 

A szendvicsgeneráció viszonylag új fogalom, hiszen még néhány évtizeddel ezelőtt is természetes volt, hogy együtt éltek nagyszülők, szülők, gyerekek. Regős Judit családi tanácsadó azt mondja, a 20. század második felében született meg a nukleáris család kifejezés, előtte a „család” alatt a több generációt magában foglaló nagycsaládot értették.

– Az együttélésnek gazdasági okai is voltak, különösen azoknál, akik mezőgazdaságból tartották el magukat. Mindegy, hogy egy házban, egy birtokon éltek-e, vagy csak közösen vitték a munkát, teljesen természetes volt, hogy mindenki besegít a másiknak a hétköznapi, otthoni feladatokba. A háború után nagyon sok nő maradt egyedül, ezért befogadták a nagymamát, vagy épp odaköltöztek hozzá. A nukleáris család – vagyis az apa, anya, gyerekek – térnyerésének is gazdasági okai vannak; ma már nem kell hogy együtt dolgozzanak a generációk, jellemzően mindenkinek más szakmája, más munkahelye van. Ehhez társul még az is, hogy a mobilizáció következtében felnőttként sokan máshol tanulnak és kezdenek el dolgozni, teljesen más körülmények között élnek. A középkorú szülőknek nagyon nehéz a felgyorsult világban támogatniuk a nagykamaszokat és a fiatal felnőtteket, mert nem csak annyi a feladat, hogy fizikailag és anyagilag gondoskodjanak róluk, hanem ki kell találniuk azt is, miképp segítsék őket mentálisan abban, hogy helytálljanak a világban, és megtalálják a saját útjukat. Ehhez képest a nagyszülők teljesen máshol, másban élnek, nem is értik a felmerülő problémákat, és így hirtelen nagyon nagy lesz a távolság.

Köztünk járnak 

Amikor a szendvicsgenerációról beszélünk, mindig a nőkre gondolunk, mert a jelenség esszenciája a láthatatlan munka, és azt jellemzően nők végzik. Ők nevelnek, figyelnek a gyerekekre, gondoskodnak az idősekről, ügyeket intéznek, háztartást vezetnek több helyen, testet-lelkeket ápolnak. Pedig a férfiak is gyakran bekerülnek a présbe.

– Ötvennyolc éves vagyok, és mindent összevetve most a legnehezebb a dolgom – mondja János, három gyermek apukája. – Tavaly született meg az első unokánk, ami hatalmas öröm, de mivel a lányom kiesett a munkából, úgy érezzük, elkél náluk az anyagi segítség, egy fizetésből nehéz megélni, hiteleket fizetni. A középső gyerekünk külföldön jár egyetemre, és bár most az online oktatás miatt itthon van, így legalább az albérletét nem kell fizetnünk, de a tandíj nagyon sokba kerül. A legkisebb még középiskolás, az én szakmámat választja, mérnöknek készül, így a fizikában és a matekban én segítek neki. A szüleim egészségi állapota az elmúlt időszakban nagyon megromlott, apám két éve átesett egy agyvérzésen, nem épült fel belőle teljesen, anyámnál pedig kezdenek a demencia jelei mutatkozni. Folyamatos odafigyelést igényelnek, minden nap rájuk kell néznem. Gondoltam rá, hogy mindannyiunknak jobb megoldás lenne ha idősotthonba költöznének, de magam előtt is szégyellem, hogy ez egyáltalán eszembe jutott, és nekik sem mertem felvetni, mindig csak halogatom. Közben a járvány miatt a cégem bevételei csökkentek, és nagyon nehéz az elkövetkezendő időre kalkulálni. Azt hittem, hatvanhoz közelítve már a nyugdíjat fogom tervezgetni, de fogalmam sincs, mikor tudnám nyugodt szívvel abbahagyni a munkát.

A szendvicsember

A szendvicsgenerációról szóló cikkek számtalan tanácsot adnak arra vonatkozóan, hogyan tud magán segíteni az, aki szinte összeroppan a feladatok súlya alatt. Fontos, hogy találjon időt a kedvteléseire és a pihenésre, a megfelelő mennyiségű alvásra. Sokat számít, ha figyel a helyes táplálkozásra, a rendszeres testmozgásra, és próbálja megőrizni a humorát, mert csak így tud napról napra teljesíteni. Ez mind remekül hangzik, de a mókuskerékben hajtó érintetteknek ennél sokkal határozottabb közbeavatkozásra van szükségük. Például arra, hogy egy pillanatra megálljanak, alaposan végiggondolják a kialakult helyzetet, és számba vegyenek minden lehetőséget.

– Nem ritka, hogy több gyerek van a családban, de csak egy veszi nyakába az összes rokon minden gondját – magyarázza Regős Judit. –  Sokan közülük a túlgondozás hibájába esnek. Azt látom, hogy aki a szendvicsember szerepkörébe kerül, az gyakran még a 16 éves gyerekével is tanul, mindenhová viszi kocsival, veszekszik a tanárokkal, mindennek utánajár. És ugyanezt csinálja az anyukájával is, ellenőrzi az étrendjét, hogy szedi-e rendesen a gyógyszereit, vitaminokat. Ő az aki mindenre figyel, reggeltől-estig abajgatja a szüleit és a gyerekeit. A beszélgetések során persze kiderül, hogy a szendvicsembereknek is van testvérük, házastársuk, aki semmit nem vállal, vagy épp nem kap a feladatokból. A szendvicsemberek gyakran tudat alatt magukra vállalják a teljes felelősséget, nem osztják meg mással, ezért meg kell vizsgálni, hogy azoknak, akikről gondoskodnak, valóban szükségük van-e ekkora kiszolgálásra, illetve hogy vannak-e még hadra fogható rokonok. Előfordul az is, hogy az illető identitásának része, hogy ő a segítő ember, és beleragad a mártírszerepbe. Akkor kezd mindezzel tudatosan foglalkozni, amikor nagyon megnő a stressz, nem tud mindenhol megfelelni, türelmetlen és ideges lesz, már nem beszél szépen a szeretteivel. Amikor eljönnek hozzám, végiggondoljuk, hogyan lehetne őket kiemelni a szendvics közepéből, ahol összenyomva érzik magukat, de a változást nekik is akarniuk kell. Ha már nagyon nagy a baj, akkor tényleg meg akarják oldani. A feladatokat újra lehet osztani; a nagymama is tud vásárolni, van másik három unoka, aki szintén segíthet, és így tovább.

Határok a segítésben

A jó gyerek, jó feleség, jó anya, jó nagymama szerepkörbe könnyű beleragadni, egyik hozza magával a másikat, és nagyon nehéz szabadulni. A szendvics közepébe szorultak folyamatos lelkiismeret-furdalással küzdenek, hogy miért nem törődnek többet a gyermekükkel, az édesanyjukkal, a kisunokájukkal. A helyzetet fokozza, ha a környezet szóvá is teszi és érezteti az elvárásokat.

– A felnőttség nem arról szól, hogy mindig jó gyerekek vagyunk, és ugyanígy nem szólhat arról, hogy mindig jó anyák vagyunk. Természetesen adódnak olyan helyzetek, amikor az ember kaszát-kapát eldob, és rohan segíteni, de tudni kell, hol húzódik annak a határa, hogy a szabad perceim nagy részét a velük való foglalatosság teszi ki, hogy bármikor ugrasztható vagyok, hogy nekem kell minden lelki terhet hordoznom. Lesz olyan, amikor nem tartanak jó gyereknek vagy jó anyának, és ezt el kell viselni. Nem kell azért haragudni valakire, mert nem akarja az összes idejét és pénzét a gyerekeire vagy a szüleire áldozni.

Idősellátás kérdőjelekkel 

A 65 év feletti lakosság aránya 1990 és 2017 között 13-ról 19 százalékra nőtt, ami ma közel kétmillió embert jelent. Ebből 1,3 millióan élnek mozgás- vagy érzékszervi korlátozottsággal. A szociális ellátórendszer viszont nem követte a megnövekedett igényeket, ezért aki idős családtagját szeretné elhelyezni, gyakran falakba ütközik.

– A 3000 főnél nagyobb települések önkormányzatainak házi segítségnyújtást (napi maximum egy óra) és szociális étkeztetést kell biztosítaniuk a rászorulóknak – magyarázza Gyarmati Andrea szociológus. – A házi segítségnyújtást felerészben az egyházak biztosítják, és az idősotthonok harmadát ők tartják fenn, költségeik 76 százalékát az állam állja. A piaci alapon működő otthonok 30 százalékos támogatás mellett viszont könnyen csődbe juthatnak. A férőhelyek száma évek óta nem emelkedik, így a várólistán lévő idősek (2019-ben 24 842 fő) csupán három százaléka kerül idősek otthonába, amire átlagosan két évet kell várni. A bekerülést a várakozók fele nem éri meg. Aki megteheti, 24 órás gondozót fogad, de átmeneti megoldást jelenthetnek a krónikusbeteg-osztályok, ahol három hónapig látják el a lábadozókat. Végső esetben a család vállalja magára az idős gondozását. A European Social Survey 2014-es felmérése szerint Magyarországon heti legalább tizenegy órában 290 ezren, míg heti pár órában 660 ezren gondozzák egy családtagjukat. Több nyugati országban az otthon gondozás munkaviszonynak számít, a gondozók munkáját pszichológiai felkészítés és tanácsadó segíti, ezeket a lehetőségeket itthon is jó lenne bevezetni. Emellett az átmeneti és a nappali, ún. tehermentesítő ellátásokat kellene fejleszteni. Korábban a kórházból való kikerülés után a felépülésig gondozóházakban ápolták a betegeket. A kevés férőhely miatt ezek bentlakásos intézményekké váltak, amelyeknek vissza kellene adni eredeti funkciójukat. A jelenleg is működő nappali ellátásban viszont az idős családtag akár egy egész napot tartózkodhat, gondoskodnak róla, társaságban van, miközben a gondozó ügyeket intézhet, pihenhet. Jó lenne, ha minél többen vennék igénybe, mert ez olyan szolgáltatás, ami az egész család életét megkönnyíti.

Fotó: Getty Images