Az anya országszerte ismert pszichológusprofesszor, könyvei, előadásai minden társadalmi réteghez eljutnak, s még azok is tisztelik, akik sok mindenben nem értenek vele egyet. A lánya az ő hivatását választotta, több szakvizsgával és tudományos fokozattal rendelkező szakember. Két dudás egy csárdában? Igen. Csakhogy ezek a dudások nagyon szeretik és becsülik egymást.
Soha nem felejtek el egy Bagdy Emőkével készített interjút, amelyben elmesélte, hogy nem sokkal gyermekei születése után kezdett neki a doktori disszertációjának. Sok-sok évvel később is fájdalmas mosollyal idézte fel, hogy egyszer konzultációra indult, de a kislánya utánarohant, és azt bömbölte: mama, ne menj el! Noémiből azóta sikeres, nagycsaládos, csinos hölgy lett, aki nem fogja fel drámaian e belém égő történetet, inkább nevetve válaszol.
– Nem emlékszem a kisgyerekkori alakításomra, de tény, hogy világéletemben mamafüggő voltam. Ma is toporzékolok édesanyámért, és kierőszakolom a rám fordított időt. Ő mindenképpen ki akarja elégíteni az igényeimet, de közben szenvedélyesen szereti a munkáját. Ez utóbbit tudomásul vettük, tehettünk mást? Persze a történet hátteréül azt is a családi képre kell festenem, hogy nyolc hónaposak voltunk, amikor Mérei tanár úr, a pszichológia akkori királya a szakma fellegvárának számító Lipóton (az Országos Pszichológiai és Neurológiai Intézetben – a szerk.) azt mondta a mamának: „Ugye, nem gondolod, hogy évekig otthon maradsz, és fakanál lesz az agyadból? Tessék sürgősen visszajönni és doktorálni!” Igen, ezt mondta a Gyermeklélektan című könyv szerzője… És a mama szót fogadott. Persze édesapámmal mindent elkövettek, hogy találjanak nekünk bébiszittert, hiszen éjjel-nappal dolgoztak, a papám magasan képzett orvos volt. A keresgélés során rengeteg jelöltet kiutáltunk, de aztán betoppant az Ipolyságból származó, több nyelven beszélő, nyugdíjas Emmi néni, akibe beleszerettünk, és tizenkét éves korunkig velünk volt. Imádott minket, ráadásul értem rajongott. Azt is elmondom, hogy azért fogalmazok többes szám első személyben, mert van egy fantasztikusan tehetséges ikertestvérem, Zsolt. 1969-ben születtünk, akkor még nem volt ultrahang, és szegény mama a szülőszobán tudta meg, hogy nem egy kislánya születik, hanem egy fiú-lány ikerpár.
Miért hallunk keveset az ikertestvéredről?
Las Vegasban él a feleségével. Elvégezte a vendéglátóipari főiskolát, és huszonhárom évesen ment az Egyesült Államokba. Szakács, cukrász, sommelier, pincér, ez a mániája, nincs olyan étel, amelynek ne ismerné a történetét. És teológus. Már itthon beiratkozott Sárospatakon teológiára, majd a Las Vegas-i Egyetemen fejezte be. Ennek szellemében a hajléktalanok és betegek gyámolítója. Kétpetéjű ikrek vagyunk, ő volt a kis herceg, én a problémás. Neki abszolút hallás adatott, és felvették a Magyar Rádió Gyerekkórusába, én viszont úgy énekeltem, ahogy a fasírt sül a forró olajban. De le kellett mondania a zenei karrierről, mert a szüleink nem tudtak minket kétfelé hordani. Ő erős, egészséges volt, én haránt helyezkedtem el az anyaméhben, a születésem után ki kellett egyenesíteni a gerincemet, mert „fordítva” volt görbe. Mire iskolába mentünk, Zsolti kiválóan olvasott, a Filmlexikont is fújta, mert amit egyszer lefényképezett az agya, azt megjegyezte.
