Ma is vele tornáztam, csak egy képernyő választott el bennünket. Nem modellalkat, nem feszélyez a márkás tornacuccaival, ő is ugyanúgy kipirul az ugrálástól, mint én, és nyújtás közben hozzá is besomfordál egy gyerek. Vagy egy macska. Na de hogy került Kádár-Papp Nóra a nappalimba?

Nóra az anyukájával és a nagymamájával nőtt fel egy tizenharmadik kerületi panelben. Szülei hároméves korában elváltak, a Magyar Rádiónál dolgozó édesanyja pedig egyszerre próbálta mindkét szülő szerepét betölteni. A lágyabb, puhább karakterű nagymama cinkos támogatásával viszont bele lehetett mondani anyának a telefonba, hogy „persze, bevettük a szörnyű ízű kanalas orvosságot!”. A nagymama hordta – trolival – a kislányt tornára is. Édesanyja gyerekkori álma ugyanis a balett volt, ezt a be nem teljesült vágyat Nóra volt hivatott valóra váltani. Ha nem is balett lett a dologból – „százötvennyolc centi vagyok, ebből a lábam húszcentis” –, Nóra már óvodásként szertornán kötött ki, ami elég jól ment neki. Heti hat edzés, egyenként háromórásak.

– Iskolás koromban nem tudtam, milyen tévés mesékről beszélnek az osztálytársaim.

A nyolcvanas években járunk, az orosz és a román edzésmódszerek világában, amikor az embert lenyomták spárgába, ha nem ment neki magától. Nóra kifejezetten ügyes volt a talajgyakorlatban és az ugrásban, de kötött testalkata miatt a gerenda meg a korlát egyre gyakrabban kifogott rajta.

– Amikor tízévesen azon gondolkodsz, hogy megsérülhetsz, és már nem a mozgás öröme vezérel, az nem jó. Ernő bácsi pedig egy nap azt mondta: ha ez az ugrás nem sikerül, lehet hazamenni. Gondolhatod, hogy ment az az ugrás. Összepakoltam, hazamentem, és kijelentettem: én ezt a mai nappal befejeztem.